Hirtelen
Olga már több mint egy éve ismerte a férfit, de most mégis úgy érezte, hogy egy teljességgel idegen ember mellett ül az autóban. Oldalra fordította a fejét, ennek ellenére sem látott amaz szemébe, de szentül hitte, egy ismeretlen valaki a másik.
- Most mi van, mit nézel folyton olyan furcsán? - kérdezte a kormányt kétkézzel görcsösen markoló férfi, miközben megelőzött egy komótosan cammogó kisteherautót.
- Semmi… félek… gondoltam, vártam, mondasz valamit, mert ez a csend megőrjít. Rosszul vagyok tőle, fölfordult a gyomrom, hányingerem van.
- Ne drámázz! Szedd össze magad. Van baj így is elég, nem kellesz hozzá még te is.
- Szerinted meghalt?
- Honnan tudjam? - emelte meg a hangját az autó vezetője. - Nem vagyok látnok, annyit tudok, mint te - tette még hozzá jól érzékelhető ingerültséggel.
- Nem akarok megrohadni odabent!
- Mert gondolod, én igen? - vágott közbe szinte kiabálva a férfi. - Ne legyél már ilyen hülye picsogó nyavalyás!
- Ott van valami mellékút - mutatott előre a lány -, fordulj le, légy szíves, álljunk meg, ki akarok szállni, levegőzni szeretnék!
Olga két évvel ezelőtt költözött a fővárosba. A fiú, akivel feljöttek vidékről, hamar beleszerelmesedett az albérletüktől néhány méternyire levő söröző kimondottan mutatós pincérnőjébe. A hangos vitákat és az egyre sűrűbben történő ajtócsapkodásokat követően mindjárt egyedül találta magát.
Bőrdíszművesnek tanult, el is végezte az iskolát, de a szakmájában sohasem dolgozott. Akkor, hogy továbbra is meg tudja tartani a bérelt lakást, újra kezdte azt, amivel több, kevesebb sikerrel már korábban is próbálkozott: retikülökre és duzzadt zsebekre vadászott a tömött közlekedési eszközökön.
Egy, a „négyeshatos” villamoson rosszul sikeredett mozdulat után, amelynek köszönhetően hosszú perceken át kellett menekülve rohannia ismeretlen mellékutcákban, szólította meg őt egy váratlanul előtte termő férfi.
- Szia! Láttalak a villamoson. Nagyon ügyes vagy, csak kevés.
Két kézzel lökte meg az idegent és futott volna tovább, de amaz megragadta őt és egyhelyben tartotta.
- Nyugi, nyugi, nem akarok én semmi rosszat! Veled vagyok, nem ellened - mondta mosolyogva a férfi. - Üzletet ajánlok, azt akarom, hogy csináljuk együtt. Én adom a műsort, terelek, elvonom a figyelmet, te meg tutira mehetsz, utána osztozunk.
Onnantól kezdve hetente kétszer háromszor találkoztak és közösen indultak portyázni. Oleg minduntalan valamiféle jelenetet rendezett, amivel magára vonta a figyelmet a zsúfolt tömegben, Olga pedig mindeközben könnyűszerrel emelhette el a mit sem sejtő emberek tárcáját, telefonját, vagy éppen azt, amit.
Amint kiszálltak az autóból, Oleg nyomban cigarettára gyújtott.
- Talán nem látott meg senki minket - kezdte Olga.
- Biztos, hogy nem, az egészen biztos - jelentette ki határozottan Oleg. - Sem most, sem korábban. Én már az elején mindent kitaláltam. Semmi sem véletlen, gondolkodtam, számoltam mindennel - mondta szinte dicsekedve. - Sohasem láttak minket együtt. Nem jártunk egy társaságba. Találkoztunk, megcsináltuk a bulit, bepattantuk a közelben parkoló kocsiba, osztoztunk, azután te arra, én meg erre.
- Ezzel azért te sem számoltál - vágta rá a lány.
- Ezzel persze, hogy nem - váltott idegesebb hangnemre a férfi.
- Annyira hülye vagyok, - mondta szinte síró hangon Olga. - Miért is hallgattam rád? Én barom!
- Olyan voltál, mint egy amatőr. mellé nyúltál, babám, de rendesen.
- Benne van, nem? - kérdezte visszavágva Olga. - Nem hallottam még olyanról, akinek mindig minden sikerül.
- Oké benne van, evvel nincs hiba. Botrány lett, ribillió, futni kellett, előfordulhat. És akkor, mintha így lett volna megírva; mint valami kárpótlás, belebotlottunk abba a vénasszonyba.
- Ne mondd így! Ez olyan, akár egy szentségtörés.
- Mit bánom én, hogy mi volt, sose jártam templomba, de te is láttad, micsoda aranylánc lóg a nyakában. Rád néztem, tudom, emlékszem, és bólintottál.
- Persze, fogd rám.
- Nem fogom, de ne is tagadd, benne voltál.
- De nem így!
- Én se így, de így alakult. A Lépcsőházban értem utol. Nem akartam, hogy leguruljon a lépcsőn, főleg nem egy teljes emeletnyit.
- De amikor elszaladtunk, bele is rúgtál. Ez annyira embertelen.
- Mert közben megkarmolt, alig tudtam kitépni a nyakából.
- Biztos, hogy meghalt. Gyilkosok vagyunk, Úristen! Ebből az életben nem fogunk kimászni.
- Dehogynem, csak ne ess darabokra, szedd rendbe magad!
- Nagyon félek… Ha megtalálnak…
- Ne legyél ilyen gyenge takony, mert ez bosszant a legjobban, az egészben. Ne csináld, hogy miattad is aggódnom kelljen, amikor van elég bajom. Amúgy sem bízom teljesen benned, ne tetézd még!
- Mutasd azt a nagy zsákmányt, legalább megérte az a lánc?
Olga a kezébe vette a kisujjnyi vastagságú ékszert, forgatta a tenyerében, nézegette egy darabig, majd nagy lendületet véve olyan magas ívben hajította el az útszéli fák felé, ahogyan csak az tőle kitellett.
- Te átkozott idióta - kiáltotta döbbenten Oleg és Olga felé ugrott. Dulakodni és lökdösődni kezdtek. - Te, utolsó szerencsétlen - kiáltotta dühösen, miközben a zsebében szó szerint kinyílt a bicska. Féktelen indulattal kétszer szúrt a lány oldalába, aki hörögve hanyatt esett.
Oleg bepattant az autóba és villámgyorsan elhajtott a helyszínről.
A holttestet még aznap délután megtalálta egy mezőőr, aki a biciklijén igyekezett a majorságba. A rendőrség a koraeste folyamán nagy erőkkel lepte el a helyszínt. Bartalos százados, miután a helyszínelők végeztek a munkájukkal és átadták neki a halott lány kezében szorongatott iratkártyatartót, melyben minden okmány Mironkó Oleg névre volt kiállítva, szokásához híven többméteres körben újra átfésülte a helyszínt, mert azt vallotta, sohasem lehet tudni…
Amikor rálépett egy, a földön heverő korhadt ágra, s amint az hangos reccsenéssel kettétört, egy madárcsapat rebbent el ijedtében a feje fölötti ágak sokaságáról. Ő úgy hitte, csupán egy letört száraz gally hullott a nyakába, de amint a lába mellé tekintett, megbizonyosodott róla, hogy egy tekintélyes vastagságú aranylánc volt az.
Néhány pillanattal később lépett mellé Kocsis hadnagy, aki mindeddig a közeli majorság dolgozóit kérdezte ki.
- Itt akad valami nyom, Százados?
- Azt hiszem, elég sok minden van a kezünkben, Hadnagy!