Az ismeretlen nyár
Julcsinak, barátaimnak
I.
Útjaink végül egymás felé hajolnak,
s mindegy már, hogy mások hozzánk
hogyan viszonyulnak, hárítanak, hazudnak,
fortélyos félelmeik hínárosába szorultan
sokszor maguknak is, zökkent világunk
koldusa mind, ki sors-keresztjébe kapaszkodik.
Beleivódunk a nyárba, mint izzadtan
gyöngyöző ránc az idő homlokán.
Rögökbe ájul riadtan a mámor,
de nem félsz, hisz ember arca van,
s ezernyi vénség búcsúzik a nyártól,
sivatagi álmot idéz a párás alkonyat,
hol éveink foszlanak köddé távol a jótól,
s maradunk magunknak, mint a ránk szabott idő…
II.
S végül eljössz az ismeretlen terekről,
s a nyár lázas, forró homloka is homokba
roppan és a megváltás is utolér majd,
ha utoljára rendet teszel az angyali kertben,
s mint átlátszó pókfonál átölel az emlékezés.
A tovatűnő idő mélyén reccsenő, rebbenő
pillanatár, estek ölén hulló körtekoppanás
az öreg hullámpalán, s minden itt van,
itt lehet még, karnyújtásnyira talán,
mint elvonuló arcok életünk peremén,
s néhány újabb találkozás lehiggadó
kortársaimmal, s persze, hogy mindig
készületlenül ér, ha megtalál elnyűtt
szófoszlányok, kinőtt, elhányt holmik,
kabátok, köpenyek között bolyongva.
Semmi sem kell többé, hiszen meztelenül
jöttünk, és úgy is megyünk el , s majd
amikor zörögve koppannak a tetőn
az utolsó körték, s az öreg fa nem hinti
tovább az áldást, s a szomszéd telken
porló kukorica szárak csörömpölnek
a fuldokló ég alatt szikkadó csöndben,
tudni fogom akkor, hogy még valaki vár…
2024-08-04
