Kasszandra emlékiratai
I.

A százhuszonhatodik év


Barátaimnak, a másik oldalra


Fordul a világ, fordul a szél is,

fordul a remény, meg az ég is.

Ránk ragasztva újra a bélyeg,

tántorgunk „Trianon szédületében”.


Hiába szólna nyelveken a lélek,

ha „egy vad hajnalon” arra ébredsz,

hogy az arcodba liheg a végzet,

és szétszóratnak eleven hamvaink

az olvadó szélben. Forró csöndet

lehel  nyár, s porló meggyfaágak

remegnek minden járdaszélen.


Váratlan változás osont a kertek alatt,

mint a tolvaj, ki lopni jár az éjben,

s mire virradt úgy elillant észrevétlen,

mint a belénk kódolt jóság, s az ármány

papjai hirdettek igét a virtuális térben.

Hónapok hulltak el szócsatakos mezőkön,

s közben észrevétlen véget ért a béke.


Hiába szólna nyelveden a lélek,

forró ólom ömlött süketült fülekbe,

s barátod, rokonod, testvéred nem 

családtag többé, zajos idegen lett,

kit szembe fordít veled az önös érdek,

hazug ígéret a rendről, ártó lélekméreg,

s a „szellem napvilága” vakon ragyog.


Felfoghatatlan ésszel, hogy veled mindez 

megtörténhet, s „kalandvágyból” elszántan 

maradni kell újra, mint ezelőtt hetven évvel.

Ki tudja miért és meddig játssza végzeted

keringőjét az álságos világ, hogy bűvös 

ütemére összerándul a fej, a kéz, s a láb,

s jövőd közben csöndben a tegnapba szállt.


Hiába szólna nyelveken a lélek szépséges,

igaz beszédet, „versben bujdosó haramia”

lett újra a költő, és száműzettek e világból

a teremtő igék. Olyanok ordítanak ismét,

akik egykor Latinovitsot a vonat alá lökték,

túlélő heroldok toroznak elorzott javakon,

s újkori hiénahordák hordják szét a holdat. 


Hiába szól most nyelveden a lélek,

magaddal szemben nincsen már esélyed,

mundér-becsületből, szógyalázat árán

vétkesek között néma cinkossá válsz,

mit tegnap jól értettél, mára elfeledted,

hogy rendszerekből sosem lehet rend,

s végzetessé lettek közöttünk a csendek.


II.

Dél felé fordulj!


Eljön tán majd egyszer az a pillanat is,

amikor arcodat mosdatnád a fényben,

és tekinteted keresnéd a másik szemében,

amikor jó lenne újra jónak lenni, igazabbul

élni, reménykedőnek reménnyel felelni,

mert nem marja arcodat a vakhitű szégyen,

hogy jövőt áldoztál „semmiért egészen”.


Mintha a sorsunk nem lett volna régtől

összefonva Dél derűs géniuszával, s a béke

ezer áldása nem szállt volna itt házról hazára,

mintha nem köszönt volna ránk észrevétlen

a mulandó öröklét tavaszi áradása kertek ölén,

közös kezdeteink fehér ragyogású álmaiban,

ahol a lélek őrzi magát gyermek-tisztaságban. 


Ahol a tájak, sorsok összeérnek, hisz összetartozik

minden külön részlet, szétszeded,  összerakod  őket,

amint az utazó illeszt össze annyi holdvilági képet,

s végleg egybeforr előtted a szilánkosra tört egész.

Akkor már nem hiába szól nyelveden a lélek,

s  érteni véled szavát már minden lelkes lénynek,

s visszaköszönsz szépen a vágyott teljességnek!


2026-07-08