Ajtók
Kardos Gyula, a harmincas évei dereka táján járó szikár testalkatú férfi szótlanul könyökölt a vacsorája maradéka fölött az ebédlő asztalnál és mereven bámulta a szemközti ablak fölé helyezett faliórát. Felesége, Edit a tűzhely mellett szorgoskodott: a sebtében összedobott sajtos-tejfölös makarónihoz használt eszközöket öblögette el, majd helyezte épp a mosogatógépbe.
- Látom, elfáradtál rendesen, menj és zuhanyozz le - mondta Edit, miután hátrafordult és a férjére nézett. - Hosszú volt ez a mai nap is.
- Mint mostanában mindegyik - állt fel nagyot sóhajtva a férfi. - Tényleg az lesz a legjobb, ha elteszem magam holnapra.
- Lassan csak túl leszünk rajta - próbált mosolyt erőltetni, nem sok sikerrel, az asszony.
- Nagyon remélem, mert ez mindkettőnket teljesen kimerít, felőröl - fordult még egyszer vissza a férj, miközben a fürdőszoba felé indult.
Mintha jeges fuvallat csapott volna az arcába, erre riadt fel. A vörösen világító elektromos óra fél négyet mutatott. Megnevezhetetlen, baljós, érzés kerítette hatalmába, s miközben próbálkozott megfejteni, összerakni, mi is történtik, egy nyikorgó kilincs jól hallható nyöszörgésére és egy ajtó záródásának félreismerhetetlen hangjára lett figyelmes. Már az ágy szélén ülve, a zajok felé kapta a fejét. Felállt és az ággyal szemközti sarokban lévő ajtóhoz botorkált, amelyet a kintről beszüremlő utcai fények tettek egészen egyértelműen láthatóvá az éjszakai sötétség minden mást ellepő takarója alatt. Lenyomta a kilincset és belépett a világosszürke félhomályba. Balázs, Gyula nyolcéves kisfia a kedvenc motoros pizsamájában ott ült a szőnyegen a szemközti ablak alatt és egy képes újságot lapozgatott.
- Hát te nem alszol? -kérdezte meglepetten Gyula, miután becsukta maga mögött a szoba ajtaját.
- Nem sokkal ezelőtt felriadtam, hogy fázom, és úgy éreztem, kialudtam magam.
- Valóban elég hűvös van itt - jelentette ki Gyula, miközben a bukóra nyitott ablakra pillantott. - Nem kellene becsukni azt?
- Már nem fázom, apa, nem számít - jelentette ki a kisfiú.
- Mit nézegetsz? - kérdezte az apa, mialatt odatelepedett a gyermeke mellé.
- Régi képes sportújságok, amiket te gyűjtöttél annakidején össze.
- Igen, igen emlékszem - felelte mosolyogva Gyula. - Örülök, hogy tetszenek neked és így vigyázol rájuk. Ezek szerint érdemes volt megtartanom mindet. Úgy látom, fontosak neked.
- Azok - válaszolta kurtán a fiú és tovább folytatta a lapozást.
- Van valami plusz, amit adhattam neked.
- Sok van - nézett fel szeretetteljesen a kis Balázs az apja szemébe. - Én is ilyen csatár szerettem volna lenni - jelentette ki hirtelen, miközben az előtte lévő képre mutatott.
- Leszel is, egyet se félj - simította meg a gyermeke haját gyengéden az apa.
- Nem úgy néz ki, apa - mondta a kisfiú és a férfi karjára tette a kezét.
- Dehogynem, hidd el! - ellenkezett nyomban Gyula. - jövő tavaszra megerősödsz, és újra elkezdhetsz edzésre járni.
- Jó lett volna, ha egyáltalán nem is kell abbahagynom a focit.
- Ezen már nem tudunk változtatni, így alakult, de újrakezdeni mindig lehet. Még csak nyolc éves vagy, nem veszett el semmi - igyekezett megnyugtatni a gyermekét.
- Azt mondod, hogy lehet újrakezdeni?
- Már miért ne lehetne? Elég fiatal vagy még - nevetett egyet Gyula -, előtted áll egy teljes élet.
- Egyszer, talán - suttogta alig hallhatóan Balázs. - Talán akarom majd megint.
- Ne butáskodj már, hogyne akarnád? Géza bá is megmondta, hogy őstehetség vagy. És különben is a vér nem válik vízzé.
- Tudom apu, tudom, hiszen sokszor mesélted, hogy micsoda balszélső voltál… Mégsem lett belőled első osztályú…
- Mert nem vettem komolyan. Te viszont tanulhatsz a hibáimból, meg itt vagyok neked én is, aki nem engedi, hogy elkövesd ugyanazokat a butaságokat, mint én.
- De a tüdöm - kezdte elszomorodva Balázs, ám az apja közbevágott:
- Hagyd azt most, nem értünk hozzá, de ott vannak az orvosok, akiknek az a dolguk, hogy rendbe hozzák - nyugtatta a fiát Gyula.
- Nem mindig sikerül nekik - felelte meglepő érettséggel a kisfiú, majd olyan szörcsögő köhögésbe kezdett, melytől az apját újfent elfogta a rettegés, a tehetetlen düh, mint minden alkalommal a kisfiú betegségének kezdete óta eltelt napok mindegyikén, ha az általában hosszú percekig tartó roham kezdetét vette.
- Most fog és kész - vágta rá határozottan az apja, miközben magához ölelte a levegő után kapkodó gyermeket. - Látod, most pillanatok alatt abbamaradt. Ez jó jel, határozottan javulsz.
- Emlékszel még, amikor sokkal kisebb voltam és az uszodában kicsúsztam a kezeid közül és a medence lépcsőjébe vertem a fejem? - kérdezte hirtelen témát váltva Balázs, miután ivott néhány kortyot a kezébe kapott gyógyteából.
- Én igen, de te hogyan? - Kérdezte a meglepettségét nem is titkolva az elképedt apa. - Nagyon kicsi voltál, nem is emlékezhetnél rá.
- Az előbb jutott az eszembe. Valahogy egyszerre sokkal több mindenre kezdtem emlékezni, mint előtte, szinte mindenre, amit együtt csináltunk hárman.
- Döbbenetes, nem is értem.
- Annyira én sem, de nagyon különös. Egyszerre jó is meg rossz is.
- Sohasem mondtam el anyádnak, hogy az én hibám volt, mert féltem…
- Tudom. Nem baj, apa, ez örökre a mi titkunk marad. Te nagyon jó apa vagy, megérdemled.
- Annyira okos vagy és én annyira szeretlek - mondta a könnyeivel küszködve elcsukló hangon a férfi és újfent magához ölelte a fiát.
- Én is téged, és anyát is. Ezt mindenképpen tudnia kell.
- Biztos vagyok benne, hogy tudja, Te kis tudós.
- De most már menned kell, apa. Fáradt vagy, aludj, pihenj, mert holnap biztos nagyon nehéz napod lesz. És én is pihenni szeretnék már - jelentette ki Balázska, miközben felállt.
- Rendben - válaszolta Gyula és felpattant ő is a szőnyegről, majd megpuszilta gyermeke hűvös homlokát.
- Misikére is nagyon vigyázz majd! - szólt utána halkan a fiú.
- Ki az a Misike? - fordult vissza szinte ijedten az ajtón épp kilépni készülő férfi.
- Az öcsém - suttogta Balázs.
- De hát neked nincs…
- Menj, apa, anya is mindjárt felébred.
Néhány pillanattal később arra ébredt, hogy a felesége szólongatja őt.
- Mi történt, elaludtunk? -kérdezett vissza amint kinyitotta szemét.
- Hívtak a kórházból, be kell mennünk Bazsikához azonnal.
- De mi történt? - ébredt fel teljesen a férfi és nyomban kipattant az ágyból.
- Nem tudom, de siess, kapd össze magad, én már félig kész vagyok - hadarta ijedtséggel megtelt hangon az asszony.
Gyula pár pillanat alatt felöltözött, s mikor már az ingje utolsó gombjával babrált, tekintete megakadt az ággyal szemközti sarokban álló könyvszekrény legfelső polcán, ahonnan egy, a fiáról néhány hónappal ezelőtt készült fénykép nézett vissza rá.
Odakint szakadt az eső. A hajnali forgalom sűrűsége jelentéktelen méreteket öltött, így Gyula a kihaltnak tűnő utakon negyedóra alatt a kórházhoz ért. Lélekszakadva rohantak fel a második emeletre, ahol a megdöbbenéstől szóhoz jutni sem tudó éjszakás nővér mellett úgy vágtattak el a kilences kórterem felé, mintha az ott sem lenne. Dr. Bodnár épp annak ajtajában állt, mikor odaértek.
- Balázska, Balázska, bemehetek hozzá? - lihegte Edit alig kapva levegőt, és már tolta is volna félre az útjában álló orvost, de az meg sem mozdult.
- Sajnálom asszonyom, de Balázs állapota a késő esti órákban rosszabbodott és átkerült az intenzív osztályra - mondta részvétteljes hangon, lehajtott fejjel az orvos, bár azért olykor hol Editre, hol Gyulára is pillantott.
- Jézusom! De láthatjuk? - sikoltott és kérdezett Edit.
A doktor már válaszra nyitotta a száját, amikor Gyula egy határozott mozdulattal elnyúlt mellette, és lenyomta a kórterem rézkilincsét. Az ajtó zárva volt.
- Balázskám! Kisfiam! Édes Istenem, ezt ne! Édes Istenem, miért? - szakadt fel az a mérhetetlen nagyságú és kegyetlen erejű fájdalom az apában, amely a pillanat tört része alatt roppantotta össze a lelkét. Egyik tenyerébe temette arcát, amíg a másik kezével magához ölelte a holt sápadtra vált, könnyeit hullató feleségét, és annak vállán úgy zokogott, nyüszített, mint még életében soha