Ötvenhat felé
Egyetlen ÖTVENHAT van, ott lebeg
a városok, s rendszerek felett,
onnan küld felénk örök lélekjelet,
nincsen másik, csak egyetlen egy…
Zsigereinkbe mélyed ez az ősz,
mérföld-mély, sárguló csöndek
kergetőznek néma utcák mélyén,
megrendít e táj eredendő hűsége.
Ez a Rend sohasem volt eladó,
melyre azóta is kitartóan várunk,
mert ki sem látszunk az árulásból,
s mindent, ami megtart magyarnak
mindennél jobban őrizni, védeni kell.
Nemcsak idegen ellentől, de név-magyarok
elvadult hordáitól is óvni, menteni kell,
ami még a miénk: ötvenhat szellemét!
Mert a jelen nem törölheti el a múltat,
s hiába lesnek kerekded évfordulókra
elkutyult rendszer-zabigyerekek, aljasult,
korcs utódai palackból szálló szellemeknek!
Tudjuk: félnek, mint ahogyan féltek régen is,
hetven, majd húsz évvel ezelőtt is. Tankjaik
már a helyükön vannak, tornyaikon lidércfények,
s vízágyúk árnyképei leselkednek.
Véletlenek most sincsenek…
A hatalom fél és reszket, mint aki tudja,
hogy mekkorát vétett vérei ellen,
ahonnan vétetett, s a bomló idegen érdek is
megveti azokat, kik eladtak hazát, nemzetet.
Közelgő ünnepünk sem az övék, nem is lesz
soha, lyukas zászlók alatt csak „az Isten adta nép”
menetelhet, Rendet remélve, mint egykoron…
Összeérnek az október végi csöndek,
barnult falevelek halkan a porba peregnek,
s úgy araszol el ez év, mintha az időt zálogba
tennéd, s nem tudod, hogy kiváltod-e valaha?
Az ember ilyenkor emlékezik, s magára is talán
józanabbul tekint, sokkal kevesebbet gondol,
hiszen a „bűnös város” utcaköveibe temetve
minden átkos balsors, és rohamra indulnak
újra azok „pesti srácok”, újabb tankok ellen,
s talán megérem, hogy övék lesz a győzelem!
2026-10-20
