Egy kiállítás képei... |
| Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Oly kort élünk, mikor a művészet leértékelődni látszik. S bár a látszat sokszor csalóka ábránd, máskor szenvedélyes vakság, de legtöbbször rejtőzködő valóság. A valóság pedig rácáfol a látszatra, hiszen bennünket - legtöbbünket, kik nem láttuk azelőtt egymást - most mégis iderendelt az a belső kényszer, amely mindannyiunkban közös. A kereszténység fiatal üdvözítője egyszer azt mondta: „Ha a nevemben többen összejöttök, akkor én is ott leszek." Minden ember rendeltetett valamire, meghívást kap egy nemes cél megvalósítására Vannak, akik meghallják a hívó szót és engedelmeskednek. Vannak, kik küzdenek annak ellenében, s vannak, akik siketen elrohannak mellette. Vannak, akik a földön és a földben keresik az élet értelmét, gyárakban, bányákban, a termőföldek hatalmas templomaiban, tervasztal és műhelyek profán katedrálisaiban, vagy katedrán állva izzó gyermektekintetek tüzében. Van akiktől az élet az izmok iszonyú vergődését követeli, másoktól a szellem lázas alkotását. Vannak emberek, akik a lélek mélyére utaznak, hogy onnan a szeretet kincseivel térjenek meg. Tizennyolc évszázada egy léha fiatalember látta, ahogy egy könyv elé hull, s kinyílik előtte. Felvette, s oda az volt írva: „Noli foras ide, redi in te ipsum." Ne menj ki, térj vissza önmagadba... Ez a valaki Szent Ágostonná lett e szavak hatása alatt.
És előttünk áll az az ember, akik nem áll meg a földi szemhatárnál, hanem felhők magasából reményli a világot, mindent felülről lát. Művész ő a szó nemes értelmében még akkor is, ha a művész titulust úton-útfélen mindenkire aggatják, bolondok és szélhámosok hazudják magukról, hogy művészek. Mert ki lehet művész? -tehetjük fel magunknak a kérdést. Noli foras ire redi in te ipsum... Ne menj ki, térj vissza önmagadba. Az emberi gondolkodás örök filozófiája. Mert a napszámos vagy a szénégető ugyanúgy felteheti az örök kérdéseket, ahogy a pap, a tudós vagy a művész: Mi az ember? Van-e Isten, mi a célja a világegésznek? Van-e az anyagon túl anyagtalanságában tökéletes világ? Honnan áradnak ránk az örök ideák? Hol találhatjuk meg ezt az örök nyugtalanságot gerjesztő életérzést... Ne menj ki, térj vissza önmagadba.
De míg a napszámos vagy a szénégető az aranyégen kinyíló pirkadat és a bronzfényben elolvadó alkonyatok örök ritmusában találja meg a választ, míg a tudós ezeket a ritmusokat kutatja, képletek és vektorok infinitezimális matematikájával magyarázza, addig a művész újraalkotja. Különös adomány lehet a magasból kihallgatni a fű susogását, a vén fák öreges köhécselését, a tenger moraját, lovak patáinak pattogását és dobogását. Ez úgy lehet csak, hogy a véges világ tájai és a művész belső tájai összeérnek, s ennek metszéspontjában vagy horizontján ott áll a festő, a zenész vagy a költő. Oscar Wilde egyik utolsó művében azt írta: „Mi mindannyian a szomorúság bohócai vagyunk." Az ember, akit a művészet és a világegész a válaszok megtalálásának reménytelenségébe hív. Hisz a művész előtt nincsenek határok, még a horizont is csak segédfogalom, s művészte vagy a művész célja nem a megtalálásban, hanem a keresésben rejlik. A keresés a minden. Wilde mondta egyszer, hogyha a vallásról bebizonyosodna a földi létben, hogy minden úgy van, ahogy tanítják, érdektelenné válna. Mit is jelenthet mindez? Nézzünk rá a művészre és a mögötte lévő művészetre. A művésszel találkozunk a mindennapokban, közöttünk jár, köszönünk egymásnak az utcán, megszoríthatjuk a kezét egy-egy ünnepélyes alkalomkor, de az alkotás érinthetetlen fenségben áll mögötte, s csak az elkövetkezendő koroknak fog beszélni a művészről és az emberről.
„A fák kidőlnek, ledűlnek, a felhők földre sírják terhüket, az ember műveli a földet, s a hattyú meghal az utolsó nyárban"- írja Tennyson. A művészet által megjelenik előttünk az ember leplezetlenül és mezítelen. Ruhában vagy a nélkül előttünk áll a test és a lélek tökéletes anatómiája. Mert a művész megmutatja az embert közvetve és közvetlenül. Megmutatja a kor emberét vonásaival, gesztusaival, tűnődő tekintetével vagy nyílt belénklátásával. De közvetve a művész előttünk áll, ahogy az embert látja: Idő és rettegés bolondja fajtánk... Byron magányos hőse így beszél egy gótikus alkonyatban, s miközben a művész a kollektivitás hőse, addig a tömeg nagyságával nő a magánya. Prométheusszá válik, kinek naponta keselyűk marcangolják húsát, de a hús újra nő, mert a művészi létben nincs önfeladás. Minden művészet remélt halhatatlanságának ez a titka.
(Elhangzott Budapesten, 2008. június 3-án) |