Egyszer Babits Mihály arra a
kérdésre, miszerint melyik a legszebb magyar vers, így válaszolt:

„Shelley : Óda a nyugati szélhez - Tóth Árpád
fordításában”.



Percy Bysshe Shelley négy évvel volt fiatalabb
Byronnál, a nagy költőtársnál, de két évvel hamarabb találta meg azt az égi
ragyogást, melytől minden művének emelkedettsége fénylett.

Arisztokrata volt, s republikánussá lett,
ateistaként indult, s az éteri szépségek dalnokává érett.

Etonból eltávolítják az Ateizmus szükségessége
címet viselő röpirata miatt, majd 19 évesen nőül veszi a 16 éves Harriet
Westbrookot, egy londoni kocsmáros leányát. A családi botrány utolsó felvonása
volt ez, melynek során Shelley távozik a szülői háztól. Angyali teremtménynek
hiszik az akkor még istentelen apostolt, aki minden pénzét jótékonyságra költi.
Takarókat vásárol tiszteletdíjából a szegényeknek, maga pedig majdnem megfagy;
pénzeket és élelmet oszt szét a szegények közt, s közben gyermeke majdnem éhen
hal.

Megismerkedik William Godwinnal, a hírhedt és
irodalmi körökben is nagy népszerűségnek örvendő deista íróval, majd beleszeret
annak lányába, Marybe.



„Jöttél, barátnőm, s télies szivem

zsendült, mint kikeletkor puszta sík;

ifjú bölcsességedben szeliden

széttördelted a Szokás láncait,

szép voltál s olyan szabad, mint akit

felhők közt bolygó gyors fény sorsa vár,

mit el nem ér, ki börtönben lakik -

köröttem is terpeszkedő homály,

de lelkem felszökött, mert tudta, rád talál.



Nem egymagamban ballagtam tovább

magasztos tervek útján ezután,

veled jártam a világ vadonát,

ahol kétségbe kerget a magány -

okultam az Ész zordon vigaszán:

bár Nyomortól a jó is elrohad,

próbált barát csürhével tör reám,

gaz gúnyolja az ártatlanokat,

nem ingat meg a sors bennünket, bármit ad.”



Shelley válni akar, Harriet öngyilkos lesz. A
költő és Mary szabadszerelme, majd Mary várandóssága úgy felbőszíti William
Godwint, hogy a párnak menekülnie kell Angliából. Mikor Shelley magához akarja
venni a házasságából született két gyermeket, Eldon lordkancellár eltiltja
tőlük a költőt. A két kislányt Harriet apjánál helyezik el, de a botrányos pár
elrabolja őket. A megszületett csecsemőjüket a két nagyobb lány közé fektetik,
de egy járvány következtében mindhárom gyermek meghal...



„Jaj, a szerelem csapás, törvetés

annak, ki mindent Egyre tenne fel!

Így jártam én is: kétségbeesés,

csillagtalan éjből szőtt vak lepel

zuhant üres világomra, mivel

senkit se leltem, ki be nem csapott,

kemény szivek jeges köveivel

döngölték szívem, s merev lett, halott,

míg tőled tört röge életre nem kapott.”



Elhagyják Angliát, Itáliában lelnek otthonra.
Ekkor már Byron, Európa első számú botrányhőse várja őket. A két költő szoros
barátságot köt, bár művészetük amennyire egymás felé hajlik, legalább annyira
eltér egymástól. Byront nem botránkoztatta meg Shelley ateizmusa, de Byronban
volt elég vallásos hit ahhoz, hogy minden romlottsága ellenében is higgyen
valami legfőbb Jóban, ami képes neki is megbocsátani. Shelley rajongott Byron
költészetéért, nagyobbra tartotta önmagánál, - Byron nem szerette Shelley
verseit, de elismerte költői zsenialitását.



Shelley líráját áthatja valami egészen
döbbenetes poétikus fenségesség, költészete a grandiózus képek legfénylőbb
zenekari palettája. Művei zenei fogantatásúak, de ez a zene csupa fény és hő,
felhők felett járó izzás, óceáni révület, érzékeny tűnődés, merengő melódia.
Metrumai a legváltozatosabb variációkban éneklik újra és újra a világok fénylő
szépségét, a földi ideák nagyszerűségét. A nyugati szél hatalmas áradása a
költői lélek himnuszává ébred felülmúlhatatlan soraiban. Az egész vers egy
misztikus kadencia az Isten által teremtett világ szövetéből.







(…) Ősz sóhajja, vad!

Te láthatatlan! jössz, és mintha mord

varázsló űzne szellemrajt, szalad



a sárga s éjszín s lázpiros csoport:

a pestises lombok holt népe - Te,

kinek szekere téli sutba hord



sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,

aludni, mint a test, mely sírba dőlt,

míg azur húgod, a Tavasz szele

megint kürtjébe fú, s riad a föld,

s édes bimbónyáj legel a napon

s völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;



Vad Szellem! szálló, élő mozgalom!

ki rontasz és óvsz! halld, óh, halld dalom!

II

Te, kinek - míg az ég reng - áramán

omló felhő, mint hullt lomb, andalog,

hullatja busa ága: Menny s Óceán



s zápor zuhan, s villám, bús angyalok,

s kibomlik már kék útad tág legén

mint vad menád-haj s szikrázik s lobog



az ég aljától, hol kihúnyt a fény

az ég ormáig a közelgető

vihar sörénye! - Óh, Te, a szegény



év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető

gyanánt az Éj, e roppant sírhalom

borúl körül s bús boltját reszkető



páráid terhelik, s a hűs falon

vak víz s tűz s jég tör át! - óh, halld dalom.”



Az Alastorban, az Iszlám lázadásában, a
Megszabadított Prométheuszban az emberiség üdvét keresi, nagy látomásai az
Isten elé térdelnek. Shelley idealizmusa túlnövi ifjúi korát, tragédiái alatt
meghasonul. Szelleme továbbra is a materiális kötöttségek felett lebeg, de
lelke felnyílik valami láthatatlan Isten felé. Nincsenek félelmei. Egy
alkalommal Byron menti meg az életét, mert Shelleyt majdnem lelövik. Máskor egy
viharos hajókiránduláskor ölében hagyott karokkal várja a halált, melytől még
Byron is megretten.

Drámája a shakespeare-i ihletésű Cenciek ugyan
nem színpadképes mű, de jól mutatja Shelley erejét, és sokoldalúságát. Egész
életét valami misztikus jóság nemesíti. Halála után Byron azt írja naplójában:
„Hozzá képest mindenki barom volt”.

Ma is csodálatosak csüggedt nápolyi stanzái,
dalszerű versei, nagy himnikus eposzai. Világa földietlen, égi terekben
felnyíló szimbólumok, villámoktól terhes éjszakák, bolygók körforgását
átragyogó fényvarázslatok. Nincs bennük megfogható, értelmezhető karakter.
Alakjai kolosszusok, nagy virtuális izmokkal létező ideák. Halálában is ott van
a misztikus panteizmus. Hiába nem tud úszni, hiába fullad meg barátja egy
kiránduláson, Shelley is kihajózik.

Livorno és Lerici között fullad meg a tengerben.
Napokkal később találják meg holttestét a parton. Arcát, alakját a halak
felismerhetetlenségig elcsúfították. A zsebében megtalált Keats kötet alapján
azonosítják. A hatóságok nem engedik testének eltemetését egy városi temetőben,
ezért sietősen, a tengerparton eltemetett testeket exumáltatniuk kellett a
barátoknak. Byron hatalmas máglyát rakott a tengerparton. Itt égette el pogány
szertartások közepette az angol irodalom valaha élt egyik legnagyobb
költőóriását.

Előző nap Williamsot ásták ki, akit a parton
tevékenykedő katonák fogókkal szinte széttéptek. A leszakított koponya fogazata
alapján ismerte fel Byron a Shelley-család barátját.. Másnap Shelleyt ásták ki,
- egész testét a mész szétmarta. Az egyik csákány hatalmas léket vágott a
koponyában, mely szétnyílott a hatalmas hőség hatására a máglyán. A szív
viszont nem akart elégni, ezért a titokzatos barát, Byron és Shelley nagy
rajongója, Trelawny egy fogóval kiemelte a hatalmas méretű szívet.

Byron beleveti az alig enyhült hullámok közé
magát, messzire úszik a parttól, addig, míg nem látja a máglya imbolygó fényét.
Talán egyesülni akar társának a természetben feloldódó testével, - talán így
akart meghalni.



„Holt szellemem a Tér ölén sodord,

tört lombként, melytől sarjad újra más!

S dalom égő zenéjét messzi hordd,



mint oltatlan tűzhelyről a parázs

röpül, óh, szórd szét, hol csak ember él!

Ajkam szavából prófétás varázs



kürtöljön az alvóknak!”



Hamvait és szívét Rómában helyezték örök
nyugalomra, a Cestius piramistól nem messze egy borostyántól benőtt sarokban, egyszerű kőlap alá vetve.

Sírkövén ez áll: Cor cordium - Szívek szíve.