Augusztusi, sápadt szimfónia

Még augusztus van...
Most mégis ránk omlott az alkonyat,
esőt porzanak az országutak,
versenyt göndörödnek kölyökszelek
ólomszínű, híg felhők felett,-
tépettszélű gesztenyelevél lebben,
lombsusogás gurul a sűrű végtelenben, 
örökéltű repkény fut a tölgyfa derekán,
s a hűvös, szöghajú zápor
monoton kopogással élteti tovább.

...és másnap az augusztusi
palaszürke hajnal a keddet is betakarja,
és mint aki nem él:
belezuhanok ebbe a napba:
az akarat gyöngül, majd elfárad,
és mint tűzben a hasáb,
bennem halkan pattog a bánat.
A hűtlenül illanó nyár és szürkülés
vállamra nehezül - és miként a vén gyökerek
a porfírt széthasítják,
úgy tör ketté engem is az elmúlás,
...és boldog emlékké fájdul,
hogy a legszebb évszak itt járt.

A múlt éjjel a július odébbállt,
zászlaját lengeti már
az augusztusi, megrozsdállt homály,
az elnémult sétatéren egy kerítés bedőlve,
s a csatakos, ázott úton léptem visszadöbben, -
...már elszállt minden reményem.
Nekem szomorú ez:
lassan osonva szeptember érkezik,
s a dióverő, sápadt fény alatt,
rőtté színesült lombokkal együtt
ölellek szívemig.
A nyár még csak vissza sem int...
Jön az ősz megint.
Segíts.


 

Budapest, 2006. július 31.