Már itt az opálos
borongás,
a tétova este,
- lomhán zuhan rám,
fájón és lüktetve
átkos félelmeim
roppant nehéz teste.

A háztetőt a hold
teleírja színezüsttel,
illatos a fény, akár a tenger -
felriadok éjjel,
aggódom érted,
megsimítalak lágyan
puha, hűs tenyérrel...
Te bölcsen elmosolyodsz,
a halálnak ellene mondasz -,
homlokomra ejted kezed
és szelíden megnyugtatsz.

E kegyelmi órában üzenem:
egy érted támadt élet
félti minden lépted,
bár néha felhorgad haragod
ezernyi alakban,
de csak apró zaj hallik
messze, nagyon halkan... -
imádkozom:
soha ne jöjjön el az a nap
amikor elhamvad bennem
szemednek pecsétje -,
mikor csak emlékeket
foltozhatnék
szorult szívvel, félve,
...mert mint arany szög,
te bennem élsz,
csontig fúrod magad -
segíts nekem
én itt bolyongok - egyedül -
halhatatlan;
hajamba a szél belefonja az estét,
nyugszik minden fáradt tévedés,
fölöttem feszül
az istenfényű ég roppant kupolája:
misére harangoznak
Pasarét templomába'.