Les barricades n’ont que deux côté, vagy a barikádnak csak két oldala van. Így mondja a művelt francia, s talán így beszélhetünk mi, megkeseredett magyarok. Mert úgy tűnik, ugyanaz a mondat két nemzetnél ellentétes jelentéstartalommal bír, amelyet a nyelvészeti pragmatika hivatott megfejteni. Vagy az az új tudomány, mely önmagát lélektannak meri nevezni, miközben egyik, egy minden szimpátiát bátran nélkülöző képviselője nyíltan kijelenti: „Nincs olyan, hogy magyar lélek.”

Ez a stílustalan és helytelenül megfogalmazott mondat vízilabdacsapatunk szövetségi kapitányának nyilatkozatára érkezett.

Kéretlenül…

És megválaszolatlanul maradt!

Engedtessék meg nekem, hogy Móricz Zsigmonddal védekezzem az ilyesfajta sommás és ostoba állítások ellen. Móricz 1931-ben a magyar lélekről merészelt elmélkedni a Nyugat hasábjain, s a magyar lélekkel bizonyítja a magyar irodalom nagy feladatait.

Vagy idézem a magyarságról minden elfogultság nélkül író Ignotus szavait:

„A magyar lélek azért lélek, hogy éljen és megújuljon és ne tűrjön bilincseket. Jaj volna a magyar léleknek, ha nem tudna helyet találni minden igényben, mit a ma támaszt a tegnappal szemben; jaj volna a magyar nemzetnek, ha csakugyan idegenség gyanánt érezné testében, amit maga szitt magába és maga termelt magának. Vagy van nemzeti lélek, vagy nincs - de ha van, akkor olyan, mint a levegő, amely mindenütt ott van, mindenben benne van és semmiféle külön érdek nem foglalhatja le külön birtokául, hogy mint a királyok a földet, jutalom gyanánt osztogassa kellemetes szolgálatokért.”

Korábban és talán még ma is Magyarországon lélekszámról beszéltek a népszámlálási vagy közigazgatási statisztikák. De a legékesebb cáfolat a lélektagadás ostobaságára maga a nyelv. Nyelvünk legősibb, és szakrális értelemben az egyik legemelkedettebb szabad morfémája a lélek szó. De a lélegzés, mint profanizált nyelvi forma, az élet folyamatosságát hívatott kifejezni, ahogyan a lét, lenni, lesz szavaink ontológiai értelemben adják az élet fundamentumaként a létezés kifejezését.

Minden ókori közel-keleti nyelv a szakralitást egészében kifejező alapszava az eli vagy éli (Isten), melynek ősi alakja az En Lil, vagy ősi lélek; az isteni lélek sumer nyelvi alakjából fejlődött ki mindegyik alakváltozat.

A keresztény/keresztyén vallások szentháromságtana pedig Szentlélek Úristenről, s magáról a Szent Lélekről beszél.

A lélek tagadása tehát üres és tapintatlan támadás arról az oldalról, ahonnan a lélektelenség csak részvétlenséget, reménytelenséget, közönségességet vagy ostobaságot vajúdott.

A magyar léleknek, mint grammatikai szerkezetnek idézése vagy leírása hatalmas dühöt vált ki azokból, akik számára a lélek és a magyarság gyalázása csak nemzetellenes és antiklerikális ujjgyakorlat a mindennapokban. És Weininger szavait idézve hozzátehetjük a fentebb leírtakhoz: „…szennyes félelemből fakadó.” Motivációit ennek a szellem –és kultúrellenes magatartásnak újból Weininger hírhedt kérdésével gondolhatjuk tovább: „ Akinek nincs lelke, az hogyan érezze a lélek halhatatlanságának szükségét?”

Talán valóban vannak olyanok, akiknek nincs lelkük, s akkor szembenállásuk a világgal irigységből fakad. Magával a jelenséggel nincs értelme foglalkoznunk, ha nem szítana állandó szellemi és erkölcsi tüzeket, s nem enné bele magát olyan makacsul a magyarság és az európaiság szellemi szövetébe, mint valami kellemetlen szennyeződés a ruhaszövetbe.

A magyar lélek jelzős szerkezet használata újból szellemi barikádokra űzi a nemzetet. Vannak, akiknek fájdalmas állapot, hogy megkérdőjelezik kultúráját; hitét, hűségét nemzetéhez, hazájához. S vannak a tompultak, akik csak részben tehetnek arról, hogy milliónyi áldozatot szed köztük ez az idegen és kártékony behatoló. De a teljes felelősség alól ezek a milliók sem vonhatják ki magukat. Közös bűnük a szellemi tunyaság. Médiarabszolgaságuk még groteszk is lenne, ha nem lenne annyira fájdalmas; hiszen ők alkotják a barikádokra űzöttekkel szembeni sortüzet kilövőket, de ők lesznek a puska –és ágyútöltelékek is, ha elérkezik a feláldoztatásuk pillanata.

Mert egyszer elérkezik...

Közös sorsunk pedig fájdalmas: mind elfogyunk. Bús magyar jelenünkre lángbetűkkel írja a kor: kiirtásunkra rugaszkodik most egy szellemi akarat, mely szellemi még eszközeiben, de létében az örök földhözragadt materializmus. A köznapiság iszonyával rémisztget minket, lealacsonyodásunkat akarja.

József Attilával üzenjünk nekik, hogy tudunk róluk, s talán majd farkasszemet nézünk egyszer velük!

„Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.”