Vajda János éjszakái

Már irodalmi közhelyszámba megy ama állítás, hogy Vajda volt Ady keresztelőszentjánosa.
Oly magányosan áll a századvég nagy kietlenségében, mint üstököse, mely konokul száguld a  megnemértettség sötét zuhatagán.
A barát, a poéta-zseni Petőfi meghal, s az Arany-nemzedék komor hallgatása visszarémíti hatalmas szellemét. Kezd korához idomulni, melyben él, de pszichéjének elhamvadó fényét a szerelem visszanemesíti a romantika gigantikus vulkánkitöréseihez. S ahogy a romantika kifakul, szenvedélyei csak beteges lélegzetekké halkulnak az új világérzésben. A realizmus elszédült a hatalmas csúcsoktól, s dühösen magasztalta a szellemi értelemben vett dombos, lankás vidéket. Így lesz a szerelmes Vajda, a betegesen nagy szerető, a szerelmet a kispolgári mélységekbe taszító kor torz figurájává. És az ilyesfajta szerelem, mely oly hatalmas szenvedély, hogy nem talál magának edényt, visszaárad önmagába. Ez volt a byroni örökség, mely Vajdánál furcsa metamorfózison ment keresztül,
Előlegezi azt a vad és hisztérikus szerelmet, Ady és Léda szerelmét, amit majd dermedten néz és nem ért meg a századforduló mindenféle erotikát nyíltan megtagadó szellemtelensége. Ez a pszichopatologikus érzés olyan hatalmas volt, hogy előidézője lehetett volna önmagában is annak a lelki és szellemi forradalomnak, aminek gyújtózsinórját Ady tartotta kezében, s melynek szikráját a francia szimbolisták csiholták beteges érzékenységükben . Másrészt Vajda, mint metafizikus, rokonságot tart egy progresszívnek egyáltalán nem nevezhető angollal, Alfred Lord Tennysonnal. Természetesen itt kölcsönhatásról szó sem lehetett, inkább a szellemi párhuzamok egymásra vetüléséről beszélhetünk.


Tennyson, az angol irodalom koszorús költője, ebben a korban írta meg a Tithonoszhoz írt hatalmas ódáját, melyet ugyanazon lélektani motivációk építettek fel, mint amik Vajdát is foglalkoztatták. A lélek peremvidékén való csavargásai, a nagy kihullás ebből az érzéki fantomvilágból, mit csak a poézis képes egyedül kormányozni, abban a világban, melynek Ihletője és Poétája a tökéletességet festi a határtalanba.
Vajda is megrettentet a halhatatlanság lélektani lehetőségétől, mint Tennyson imádságos hőse. A megfáradt ember panaszait alkották meg mindketten. Tennyson, az uralkodóház kegyeltje, antikizáló pózban, Vajda halk artisztikummal a szomorú magyar állapotok közt. Az angolok még visszakacsintottak a romantika ábrándos fellegvárára, Vajda megalkotta a saját univerzumát az idegen beszédű, megnémult és üszkössé égett magyar tájak otthonán. Rajta keresztül jut el a XX. század az irodalmi nagykorúságig. Ady és József Attila nagyságának csíráját Vajdában kell meglelnünk.
Sokan próbálták magyarázni, hogy miért nem létezik önálló magyar filozófia. A válasz a magyar költészet egyedülálló rejtelmeiben mondja ki önmagát. Vörösmarty Csongor és Tündéje, Madách Tragédiája, s Vajda nagy metafizikus költészete volt a XIX. század magyar világlátása. Komor, keserves, bús hang volt ez, de az annyira visszafojtott szenvedélyeiben ott élt a Nagy Gondolat, az ember meg kell hajolnia az Isten előtt, felismerése annak az örök ténynek, hogy Isten nélkül az ember kevesebb az állatnál.