"Nem üszkösödő vád van a gyertyalobogásban"


 


                                                           


 


 


Részletesen ecsetelni azt, ami sohasem történt meg nemcsak a történetíró feladata, hanem minden igazi kultúrember elidegeníthetetlen joga


(Oscar Wilde)


 


Általában a történelemírásnak három rétege van, mely szerint létezik a köznép számára odavetett felületes história, az állítólagosan létező művelt nagyközönségnek írt hangzatos semmitmondás, és egyfajta kasztfilozófia tudósoknak a politikai mocsárból kifőzve.


Mindhárom közös tulajdonsága a tudomány és a morál hiánya, valamint a tudományosság látszata.


Így voltunk és vagyunk ma is az 1956-os forradalom megítélésével. Mert ma ugyanaz a szelleminek nem nevezhető háttérhatalom ural mindent Magyarországon, amely ellenében 1956 őszén volt utoljára képes erőt mutatni a magyar önvédelem.


Túlságosan közismert október huszonharmadikának története, ahogy túlságosan is alattomos és átlátszó a belőle levont következtetés.


Nem az értelmiségi kritika és a Rákosi-diktatúra ellenhatásának aktusa volt mindez, hanem a magyar lelkiség önvédelme azzal az idegenséggel szemben, amit Szekfű Gyula a kommunizmus ázsiai származásának tud be.


A magyar történelem belső forrongásai mindig azzal a szellemi és lelki idegenséggel szemben rándultak izmosodó akarattá, melyek évszázadok során a nemzeti szellem és a nemzeti lét elpusztítására törekedtek.


Tudjuk, hogy a pogánylázadásoknak nevezett belső tüzek nem a keresztény vallással szemben, hanem az idegenséggel és az idegenekkel szemben gyúltak fel. Bánk alakjában Katona a magyarság őskori és modernkori illúzióvesztéseit mutatta meg. Bánk tragédiája nem kívülről támad, hanem belülről emészt el mindent. Betegség volt, mely belülről támadt, s a morális immunrendszert támadta. Oltással furakodott be; terjedése megfertőzött minden egészséges organizmust.


  


 


 


 


A magyarság talán a legelfogadóbb nemzet a világtörténelemben, hiszen hatalmas ereje, belső szellemi és kulturális struktúrája ellenében is képes volt elfogadni és befogadni a kívülről jövő irányokat és szellemi mozgalmakat.. Alázatában az erős megszelídül, az örök magyar lelkiség etikai tartalma nemesül idealizmussá. De ez a veszélyes létezés a világtörténelem legveszedelmesebb visszahatása. Már Spengler azzal a gondolattal zárja hatalmas művét, hogy azok a népek, melyek előtérbe tolták idealizmusukat, szükség szerint elbuktak. Madách emberének bukása ily módon nyit világtörténelmi távlatokat.


A német származású Márai ötvenhatos versében kimondja mindazt, amely a nemzeti történelem örök idealizmusának végpontja: a magyarság a nemzetek Krisztusa.


 


„Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.


És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.


Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa…”


(Márai Sándor: Mennyből az angyal)


 


 


Már Dsida és Nyirő egy metafizikus lelkiség apostolaiként ábrázolja a magyarságot, Márai megfogalmazása kezdő és végpontja a magyarság eidosának.


Általában mindig a más fajiságú rétegből magyarrá vegyült szellemiség volt képes mindezt kinyilatkoztatni.


 


„Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!
Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!”


 


(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)


 


Zrínyi, Petőfi, Gárdonyi, Dsida, Sajó, József Attila írásművészete ennek a lelki kinyilatkoztatás-tannak a legemelkedettebb vonulata, Katona ezen idealizmusból eredő bukás hatalmas szobrásza. Gigantikus tragédiája egyszerre az egyén és a nemzet tragédiája. A magyar költészetben ér leginkább össze a személyes sors és a világtörténelmi bukások magyar végzete. Katona nyelve megmunkálatlan szikla, ahogy alakjai embertelen formák vagy az emberen túli alakok hatalmas agóniája.


Ahogy Ady magát formálta a lerogyó magyar ösztönlét utolsó és leghatalmasabb alakjának, beteljesülése lett annak a küzdelemnek, amely a legrégibb magyar költészettel együtt ébredt. Berzsenyi, majd Vajda, s legvégül Ady költészete és egyéni sorsa bizonyító erejű tételként vonul végig egy évszázad három különböző korszakában. Berzsenyi, aki megvetette a szószátyár, hangoskodó és élősködő osztrák típusát, rokona lehet a magyar finitizmusba belerokkanó Vajdának. Berzsenyi a tézis, Vajda az antitézis, míg Ady lesz kettejük szintézise. Ady magában hordta kórt, s annak felismerése által lett a magyar önvédelem utolsó harcosa.


                                     


 


 


 


                                     


Berzsenyi és Vajda bujdosók, ahogy Prohászka Lajos szép és örökbecsű könyve írja; míg Ady a nagy és misztikus dac balekje és bohóca. Ady  a saját testét és lelkét elcsúfító liberalizmus ellen lázad. Küzdelmének harctere már nem kívül eső, hanem a belsőt felemésztő iszonyat. Arany és Ady reformátussága is a katolicizmusba beoltott idegenséggel szembeni reakció. Arany Toldi Miklósa a magyarság egészének szimbolikus ábrázolása, ahogy Toldi György a megfertőzött, lélektelen liberalizmus archetípusa, mely parazita életmódra rendezkedve felszámolja a családot, a hitet, a nemzeti illúziókat


Olyan erőteljes az átjárhatóság a magyar felekezeti határvonalak közt, mint sehol. Petőfi, Ady majd József Attila a kegyesrendi szerzetesek katolicizmusában formálódnak messianisztikus szellemekké. Mindhárman a katolicizmus belső kristályszerkezetét a kor divatfilozófiájával és saját hagyományukkal színezték.


A magyarságon belül egyedül a keresztény vallások voltak képesek belső ökonómiát teremti, a keresztény/keresztyén szellemiség volt képes átömleni és eggyé duzzadni.


 


A nemzet etnikai viszonyaival együtt gyengült belső ereje, egyre jobban eltompult idealisztikus tartása, emelkedettsége, etikája.


1956-ban még volt ereje, hiszen a hódítók nem tettek különbséget a szuronyok és a szellemi méreg között. Felcserélték azt, pedig a szurony elég lett volna.


A megtisztulási folyamat a kommunizmus összes mocskát néhány napra megmutatta, hogy fellazítsa azt. Nemhiába kellett 1956 novemberében Berlin óta nem látott óriáshadsereggel megfojtani a nemzet önmegtisztulási folyamatát. A szuronyok elegendőnek bizonyultak, de a nemzet kevesebbet vesztett a szovjet elnyomás alatt, mint a liberalizmussá átvedlő kommunizmus időszakában. A liberalizmusnak már a nemzetieskedés máza sem kellett, nyíltan erőszakolja rá idegenségét mindenféle többségi társadalomra. Míg a kommunizmus felszabadította az elnyomott néprétegek másodlagos kultúráját, addig a liberalizmus üldözőnek tartott minden vallási és nemzeti kötődést. A szuronyoknál is veszélyesebb fegyverrel pusztít.


A liberalizmus a kommunizmus színeváltozása. Míg az előbbi kegyetlen és gonosz, az utóbbi az emberi civilizáció legkártékonyabb betegsége.


A kommunista a liberalizmus táptalaján fejlődik pusztító organizmussá; mindkettő ugyanannak a világidegenségnek vadhajtása. Kettejük közt csak időbeli különbség van; egymást váltják, mindkettő a fertőzöttség egy-egy időbeli aktusa. Minden kornak megvan a kommunizmusa és liberalizmusa. Az előbbi egyéniségekhez köthető, az utóbbi morális válság formájában jelenik meg.


Rómában Brutus volt a kommunista, míg a liberalizmus az erkölcsöt, nemzeti és állameszmén alapuló társadalmi berendezkedést támadta meg, s pusztította el. A jakobinizmus és a kommün Franciaországa a kórtól sújtott Európa első lázai voltak.


Szolzsenyicin az orosz lélek alázatosságát és természetvallását ismerve bátran mondhatta el a kommunizmusról:


„A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem-kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak szermélyes boldogulása így kívánja.”


 


1956-ban nem valamiféle politikai eszmék hódítottak, hanem az idegenséggel szembenálló harag lobbant lángra. Nem volt benne tudatosság, ösztönfények voltak, melyek összeértek. Más motivációk más hatásfokkal, de ugyanazon prizmából sugározva egységes fényt.


De a magyar őserő és ösztön az évezredes megtiprottságot már képtelen kiheverni. Ötvenhatos szellemiségünk elveszett, ahogyan elveszett a bánki, a kuruc, a honvéd, a pesti utca, zrínyis feljajdulás, a Sajó Sándor-i kinyilatkoztatás, a Szabó Dezső-i reformátusság magyarságesszenciája.


  


 


 


 


                                   


1956 utáni évek olvasztótégelyéből kifőtt az új kádári nép, a liberalizmussal fertőzött, akaratgyenge embertípus, melynek zsigerei nem nyúltak az ősvallás, a keresztényi/keresztyéni létáramlatokba, nem nyúltak az ősi feudum tárnáiba. Mert a kádárizmusból kihajtott a névadójának, az idétlenül rángatózó, irigy és igénytelen bolsevik alakjából a mindenre kapható, örök idegenségét levedleni képtelen internacionalista torz figurája, amely egyszerre volt perszelő szél és indás karokkal fojtogató gaz. Gyökértelenül sodródó hitvány egyedek millióinak ösztönélete már kiszakított növény kipergő termése az üszkös talaj felett.


Döbrentei Kornél, a magyarság utolsó Ady-nagyságú költője írja meg az ötvenes évek nagy tanulságát, melyben a „barikádnyi jövőjétől” megfosztott magyarság összes illúziója és akarata elhamvad a szellemi idegenség emésztő tüzében:


 


 


 


 „Nem üszkösödő vád van
a gyertyalobogásban,
kis ország nagy magánya
vacogva fészkel a lángba,
hej, mindig az a nóta -:
a vigéc Európa
száját tépve buzdított,
s eladta, mint gyarmatot
barikádnyi jövőnket,
kussolt: csak semmi hőstett,
s míg nőtt a tetem-halom,
nézte, kívül a torlaszon,
amint a géppuskatűz
gyermekekből gyöngysort fűz,
készítvén a szabadság
iszonyú kalárisát,
mely odvadból kiszikráz,
történelmi zálogház!"


 


(Döbrentei Kornél: Halottak napi vers)