Lovak a hajnali szélben 1.


Kisgyermek voltam, mikor az apám, aki kedvtelésből vasárnap délutánonként festegetett, nekem ajándékozott egy festményt.
- Születésnapodra akartam adni, de nem sikerült befejeznem - mondta csendes derűvel.
- Mennyire szép - feleltem, ahogy felemeltem a festményt, majd egészen az arcomhoz vontam. - Mennyire szép, és az enyém - morzsolgattam a szavakat gyermeki felindultsággal. Beszívtam az olajos festék émelyítő szagát és a fakeret lakozott faillatát.
- Igen, a tiéd - mondta apám, és különös mosollyal nézett rám, majd ahogy a mosolya eltünedezett az arcáról, lassú sóhajtással elfordult tőlem.
Ősz volt, napsugaras október, mely oly szépséges volt, szinte fájt becsukni előtte a valóság nehéz szárnyú ablakait.
A képet letettem az ágyamra, s kezemben a kabátommal lerohantam a házunk elé. A lépcsőház szegényes falai valósággal ledöntötték a koradélután sejtelmes pompáját, és az orromba a dohos régi idők nehéz szaga dagadt.
De a ház előtt megtorpantam az aranyló délután kegyes fényözönétől, a felbúgó fák hatalmas lobogásától, és keblemet nekifeszítettem a végtelen ég kéklő áramának.
A város nehéz és szürke gyárszagát sodorta a szél, melybe kesernyés múlásszagot köhögtek az utcán dülöngélő vén fák.
Aztán becsuktam a szemem, s hirtelen megjelent előttem az apám festette kép, mely szebb volt, mint a késő októberben itt botorkáló kivénhedt nyár.
- Lovak a hajnali szélben - mondtam összeszorított ajakkal önmagamnak, majd felkiabáltam e szavakkal az udvar kopár szomorúságát, a nagy fák robosztus méltóságát, a leomló levélhalmokat, melyek roskadtan hevertek a magas kőfal tövében.
Egy nyitva hagyott ablak csattan felettem, majd a rozsdás ereszről madár röppent el ropogó szárnyakkal.
Lovak a hajnali szélben! Ez az! Ez lesz a címe! - kiáltottam a házunk ablaka felé, de tudtam, hogy az apám már nem hallja.
Különös szertartásként éltük a mindennapjainkat. Míg a számban a rég elveszett vasárnapi ebédek ízével lerohantam az udvarra, addig az apám bement a szobájába, hogy a bűzös rosszullétek közé részegedjék. Ő nem kérdezte, hogy mivel töltöm a délutánomat, és én sem kérdeztem, hogy miért él így, és mi mindannyian miért is élünk ilyen rettenetes módon.
De a jelenen átvágtattak az én lovaim, amit az apám nekem festett. Láttam a megdagadó izmokat a lábakon, az előreszegezett fej büszke emelkedését, a sörény zászlóként csapdosó aranyos lángját, a hajnalt, ahogy az éjszakából az első fények szétszóródtak a távolon.
Mikor kinyitottam a szemem, csak a közelgő alkony hasadt szét az égen, s hosszú árnyakat vetett a házunk kopott falára.
Sokszor elnézegettem ezt a házat, mely kővé dermedt fájdalomként állt itt az utca végében, és falai alól a vakolat, mint a feslett bőr alól a csontok, felfehérlettek. Aztán rájöttem, errefelé minden ház ilyen.
Az udvar végében szőnyegporoló állt, melynek felső karjáról ruhaszárító kötél nyúlt egészen a kert végi kerítés oszlopáig.
A kerítés egykor fekete oszlopok közt feszülő drótháló volt, ma ledöntött romja az udvar végének. Rajta televényként kúszott fel a gaz, mely alól a sóder és kőtörmelék szürkén vicsorgott.
És a rozsdától vörhenyes kapu nagy acélfalként állt a levedlő festékpikkelyek reménytelenségében.
A belvárostól nem messze eső kerületek a nyomor hason csúszó koldusaiként térdeltek a belvárosi paloták előtt. Bűzös és hideg lehelettel könyörögtek, de a magas kerítésű, jómódú utcák közönnyel emelkedtek a külváros fölé.
Jól esett kilépnem innen, s elfutnom a mögöttem döndülő kapu és a lakótelepi háztömbök óriásai elől.
Az utca a tucatnyi fák aranyló mámorától megremegett, és én végigfutottam rajta suta lábakkal, és görcsös levegővételekkel.
Nem messze volt az iskola, melyet hosszú, feketére festett kerítés ölelt körül, s melynek küllőin át a nap pattogó fényekkel verdesett az arcomba.
Az apámra gondoltam hirtelen. Milyen jó lenne, ha ő is látná mindezt. De tudtam, hogy ájultan fekszik mocskos, gyűrt lepedőjű ágyán. Mosdatlanul, büdösen gunnyaszt otthon, keze talán még öleli az egyik boros üveg nyakát, s körülötte üvegek hevernek. Sápadtan, ragacsos szájjal és fennakadt tekintettel feküdt ilyenkor, s míg volt még rádiónk, az bömbölt mellette.


Az apám... Harminchat éves, de sokkal többnek gondolná az ember. Dús fekete haja és szakálla megtelt ősz szálakkal, szeme homályos és vadul fürkésző tekintet, szája remegő vallomás, imádságos karjai tétova mozdulatok.
Magas, szép férfi lehetett egykor, akire én sohasem hasonlíthatok. Végignéztem magamon, ahogy az apámat láttattam magam előtt, és elkomorodtam, hogy milyen jelentéktelen alak vagyok. Hiába, még tizenkét éves sem voltam, de tudtam, hogy sohasem leszek olyan, mint az én apostoltekintetű teremtőm.
Beesett mellű, sovány kisfiú voltam magas homlokkal, és dús hajjal, nagy, feketébe hajló barna szemmel, apró vörös szájjal, és kicsi, lányos állal.
Az iskola előtt kifújtam magam. Majd bámészkodó szemmel néztem a régies sárga épülettömböt, az ódon, íves ablakokat, a göcsörtös betonpályát, az ócska kosárlabdaállványokat a rozzant palánkokkal, a rozsdás, elhajlott gyűrűvel.
Voltak napok, melyeken szerettem bejárni a hatalmas épületbe, és szelíden és megadón tűrtem, hogy elnyeljenek a magas mennyezetű tantermek.
Máskor gyűlölettel néztem messziről a tompán villódzó ablakokat, és mocskosnak és kegyvesztettnek éreztem magam előtte.



Forgalmas utcán jártam. A járda mellett rozzant vaskerítés feszült a kifelé hajló cölöpökre; alatta felpúposodott aszfalt húzódott. Az úton nehézkes teherautók gördültek végig, máskor piszkos falú személygépkocsik tántorogtak a telt lombú fák alatt.
- Te mi a fenét csinálsz itt? - förmedt rám egy durva, női hang.
A nevelőanyám hangja volt. Kopott és jelentéktelen asszony közönséges arccal, formátlan külsővel. Talán a tekintette őrzött még némi külső bájt egykori önmagából. De vonásai összeszaladtak, orra megvastagodott, szája kifeslett.
- Na, halljam! Merre ténferegsz? Jössz, vagy mégy?
- Megyek... - mondtam némi szemtelenséggel a hangomban.
- Mégy ám te a jól tudod hova! - csattan rám haragosan. Azzal elkapta az ingem nyakát, és rángatni kezdett.
Szorításától egyre jobban fuldokoltam, de leráztam magamról szeplős, öreges kezét. Egy pillanatra megdermedt, hiszen az engedelmességemhez szokott. Aztán láttam a tekintetében, hogy méreget, s azt is felmérhette magában, ha most enged, akkor többet nem tud pusztán parancsszavakkal kordában tartani.
Hirtelen felemelte a kezét, s az arcom felé csapott. Az első ütés a szememet és az orromat érte. Néhány másodpercre elvakultam. A második ütés a fülemen és a halántékomon csattan. Néhány pillanatra elvesztettem a látásomat és a hallásomat. Megtántorodtam, a kerítés felé nyúlt a kezem. Megbénult érzékszervekkel támolyogtam az utcán, és szédültemben el is esem, ha a nevelő anyám keze meg nem ragad.
- Kérsz még, vagy elég ennyi is, hogy tudd, mi a dolgod? - vonyította felém, és én, mint igába tört állat, nekikeseredtem a hazaút felé. Nyomomban lihegett, s szinte rohant utánam hűvös és fehér arccal, ezernyi szeplővel, sebmély ráncokkal az arcán. Léptei a tarkómon doboltak, úgy űzött hazáig.
Egy pillanatra megláttam, hogy egy idősebb férfi rám bámul. Vastag fekete keretes szemüveg mögött is érezhettem tekintetének együttérző villanását. Megcsóválta a fejét, majd baktatva elindult a túloldalon az ellenkező irányba.
Futásom lassan átalakult lebukó fejet cipelő meneteléssé, és ahogy felpillantottam a fákra, azok megfakult aranya hűvösen villámlott a szemembe. Akkor éreztem meg, hogy csak a megbékélt öntudat képes szépnek látni a világot.
Mikor hazaértünk, üres, pinceszagú szobák dübörögtek ránk.
- Az apád merre van? Ne is mondj semmit! Részegen fekszik a szobában...
- Azt hiszem, túl sokat ivott.
- Ivott? Ez az ember nem iszik, hanem vedel - mondta gúnyos röhögéssel, majd feltárta a legnagyobb szoba ajtaját.
A meredeken hulló fények közt megláttam az apámat, ahogy ott fekszik az ágyon testére csavarodott szennyes lepedővel. A paplan a földön hevert, a félig leszakadt redőnyön áthulló napfény vöröslő foltokat festett a szennyes lepedőre.
Aztán orrfacsaró bűz csapott az arcomba, s megláttam az ágy előtt és az ágy szélén a hosszú és barna foltot, mely kásásan csordogált végig az ágyterítő virágos mintáján.
- Ez az állat teleokádta az ágyunkat! Micsoda egy mocskos disznó! - hörögte a nevelőanyám, és bevágta az ajtót. Az meg valósággal beleszakadt a tokba. Mint két állkapocs, melyek elnyelték az apámat.
- Lódulj, te kis mocsok! - üvöltött a nevelőanyám, s az ingembe kapaszkodva megragadott. - Majd te takarítasz fel utána! Az ő fattya vagy te! Beleuntam már az állandó piszokba és nyomorba. Mi vagyok én, valami takarítónő vagy házicseléd? Aljas, mocskos féreg! Rég a börtönben lenne a helye az ilyennek!
Néhány percre a monológja után dörömböltek az ajtónkon. Aztán a nevelőanyám ordítozott valamelyik szomszéddal a nálunk állandóan becsapódó ajtók, az ordítozások, a dobogások, a felboruló székek miatt. Mindketten közönségesek voltak, és én belerágtam a számba a szétszórt trágárságokat. Már fel tudtam volna mondani, mint valami leckét.
Aztán eszembe jutott, hogy éhes vagyok, mint szinte mindennap. Tegnap ettem utoljára, az is csak sovány ebédmaradék volt a szomszédból.
Láttam az apám hányadékát, melyben nem volt semmi szilárd. Émelyegve támaszkodtam a falnak.
- Éhes vagyok - szóltam ki az ajtó mögül, mikor a nevelő anyám befejezte a perlekedést a szomszédokkal.
- Hát már te is kezded? - nézett rám indulatos remegéssel. - Ha az apád nem inna meg mindent, lenne pénz rendes ételre is. Hogy enné meg a fene az ilyen alakot!
Magamba gyűrtem az átkozódást, és szótlanul követtem a nevelőanyám minden mozdulatát.
- Most meg mit bámulsz? - nézett rám haragosan. - Szedd össze az üres üvegeket, és az árából vegyél egy fél kilo kenyeret. Talán még a Baloghék nyitva vannak.
Némán elindultam a szoba felé, majd óvatosan feltártam az ajtót. Az apám most felém bámult, arcán szétkenődött a hányadéka, mint vastag, ragacsos sár. Az egyik szeme nyitva, fakón meredt az arcomba.
A keze lelógott egészen a földig, a mutatóujja mintha megpihent volna egy félig elkészült rajz vonalában.
- Nézd meg jól az üvegeket! Apád szokása, hogy belevizel egyikbe-másikba, ha képtelen felkelni. Nem hiányzik, még, hogy azzal is teleöntözd a szobát! - hallottam tompán a konyha felöl.
Megráztam az üvegeket, de szárazra itta mindet az apám. Talán annyira gyenge lehetett, hogy mindent a ruhájába és az ágyba engedett.
Letérdeltem hozzá és megfogtam a kezét. Fehér és puha művészkeze volt, melyben most vastagon lüktettek az erek. Aztán mintha a másik szeme is kinyílt volna, és ziháló tüdővel felhördült. Hátratántorodtam. Megfogtam három üveget, és kirohantam a szobából.
- Apus rosszul van! - kiáltottam, majd kisiettem a bejárati ajtón.
A lépcsőház már megtelt az est puha remegéseivel, hideg-friss illatával, s csak halvány fények merengtek végig a díszes lépcsőkorláton. Becsukott szemmel is le tudtam futni még akkor is, ha a bejárati ajtón üvegén átszűrődő fények el is vakítottak.
Végigrohantam az utcán, majd kifordultam a Kandó Kálmán útra, ahol csendes, kocka alakú bolt ácsorgott a karcsú nyakú utcai lámpák alatt. Bentről sárga fénnyel festettek árnyjátékot a járdára a széles karimájú csillárok.
Leültem a lépcsőre, és a tenyeremet rátettem az üveg szájára. Olyan volt, mint ha az apám megcsókolta volna a kezemet. Aztán felálltam, és messzire eldobtam az egyik üveget. Szemben egy régi raktárépület magasodott, apró pikkelyszerű téglákkal, előtte sűrű fekete gaz terjedt szét az út kanyarulatáig.
Az üveg nem tört össze, csak gonosz puffanással csapódott a kesernyés szagú növényzet közé. Vártam egy percig, aztán a feketén tátongó üvegszájakról az jutott az eszembe, hogy milyen rég nem csókolt meg az apám. Milyen rég nem csókolt meg senki.
A másik kettőbe belecsókoltam, hogy az apámból megmentsek valamit magamnak. Aztán sírtam.



 


Kép: http://i6.photobucket.com/albums/y208/Telehold/januar/lovak.jpg