Halkan hullik a lágy nap a fáról.
Némán búcsúzik minden falevél,
Szántók felett megfeszülő puha fátyol.
A messzi vándor csendben hazatér.

Hűs kertekben kincs már többé nem terem,
Csak a bíbor ősz száll a vérző erdőn keresztül,
Hol gyönge madárszót temet a lassú végtelen.
A didergő, kék dombon sápadt kereszt ül.

A mezőkön még dúsan zúg a tengeri
S a harasztok közt mélán tántorog a kóbor
Északi szél, majd az est a bús világot elnyeli.
A házak alatt hordókban hallgat a kincses óbor.

Míg a sűrű est kifoszt minden ágat
A lámpafénytől az ablak megremeg,
Földeken a fáradt parasztok sóhaja árad
és megtérnek az éjtől részeg emberek.