Lovak a hajnali szélben 3.


                                                      


Talán egyszer lesz bátorsága valakinek a szemembe mondani, hogy a boldogság titka a boldogságelőtti szenvedés.
Talán ezt azok teszik, akik a menny és a pokol között csak árnyalatnyi különbséget érzékelnek, és azt mondják; az egyik nap ilyen, a másik meg olyan. Az egyik élet ilyen, a másik meg amolyan, de mindkettő élet.
Én mégis tudom az igazságot.


Hiába lógtak a felhők a hajnali égen, mint leszakadt bársonyfüggöny, és hiába facsarta ki a lombokból a sötétséget a gyorsan jövő reggel mocskos marokkal, én szépnek láttam a reggelt az ezernyi szennyes tócsával, az emberek komor foltjaival, kiket a konok türelmetlenség ecsetje lomhán mázolt az ébredező város vásznába.


A napkelte aranya a szegények kincse.
Talán az apám mondta ezt, és a hangja ismét felébredt a fülembe. A régi józan pillanatok szép hangja, mely sohasem akart többet a világtól, mint amit visszaadott neki. Halk és okos magyarázatot, szorongó, de fényes vallomásokat. Ahogyan az ecsetje is ezt követelte a színektől, melyeket zord nyugalommal engedett élni a saját világukban.
Mikor hazaértem, már a lépcsőházi sötétség is a mennyezetig zsugorodott. Az ajtó csak behajtva volt, ahogy az öreg hagyta.
Elmosogatott, és feltakarított a konyhában, melynek látványa megszelídült a viszonylagos rendtől. Bár a kövezet is kopott volt, a konyhabútorok még siralmasabb látványt nyújtottak, ahogy ott álltak lepattogott külsővel, az ezernyi barázdával elcsúfított konyhaasztallal, a simára koptatott, egykor ékes zöld kárpittal bevont székekkel.
Az ablakon egy impresszionista festmény elmosódott foltjainak hullámaival áradt be a reggel, mint, ahogy az évek alatt rátelepedett mocsok, a megrohadt ablaktok, a megkövesedett rovarmaradványok engedték.
Jártam más lakásokban is, ahol a szegénység hasonló méreteket öltött, de a rendszeres takarítás mégis sokkal különbbé tette azokat, mint ezt, melyben az életem fele lezajlott. Eszembe jutottak azok az évek, mikor még nem a külvárosban laktuk. A régi sokszobás lakásunk a magas mennyezetekkel, a magas ablakokkal, amelyeken keresztül a kert fái lomha kíváncsisággal bámultak be. Ma már a képzelet játékainak tűntek ezek a képek, egy sosemvolt világ boldog emlékképeinek.
Még hatéves sem voltam, amikor minden megváltozott. Az anyám meghalt egy csendes vasárnaphajnalon, és az apám és én ezután nem tudtunk mihez kezdeni az életünkkel


Ma nem mentem iskolába. Csak ültem a szobában, s néztem a kitárt ablakok előtt hullámzó szürkévé koszolódott függönyöket, a háztetők végtelen regimentjét, a csupasz fények hajlékony játékát a nedves cserepek felett. Aztán egy hirtelen mozdulattal felkaptam a megmaradt négy üveget, és a konyhába mentem velük. Átkozott hideg volt a víz, és nem volt mosogatószer sem otthon. A boltban alig akarták visszavenni, de megláthatták a szememben lévő elszántságot, így nehézkesen átvették. A boltvezető valami olyasmit súgott az eladónő fülében, hogy az menjen hátra, és újra jól mossa át a mind a négy üveget.
Kenyeret vettem, volt még otthon zsír, egy napnyi nélkülözés után jól esett ennem. A pincében volt egy régi televízió. Rogyadozó lábbal és lehorzsolt karral vittem fel. A tévében nem volt adás, a rádió süket csöndet tátogva recsegett vissza rám. Hiába ütöttem rá egy nagyot, csak még hangosabban recsegett.
- Te átkozott! Nyisd már ki a pofádat! - kiáltottam, majd ernyedő mozdulattal tekergettem tovább az állomáskereső gombot.
Az újabb ütésemtől végleg elhallgatott.
Könyvet kerestem a lakásban, de a mostohaanyám szinte mindent eladott. Könyveket, festményeket, anyuka ékszereit, ruháit. Lassan semmire nem emlékeztem belőle. Talán néhány érintése még a homlokomra égett, mikor belázasodtam. Semmi több. Nem találtam meg önmagamban azt, aki szült. Ilyenkor ugatva zokogtam, s dühöngve vertem a falat.
- Hagyd már abba, mert átmegyek, és felképellek! - ordította át a falon keresztül a tulsó szomszéd.
A többit nem értettem, mert ilyenkor kirohantam a házból, le az utcára, el valahová, ahol magam lehetek. Egy távoli utcára, onnan a térre, mely park volt és játszótér.


Délután volt már, mikor gyalog elmentem a villamosmegállóig. Szokás szerint jegy nélkül utaztam. Egyszer felpofozott egy ellenőr, azóta megfeszített izmokkal, ugrásra kész pózban álldogáltam két ajtó között. Már nem éreztem görcsös félelmet a gyomromban, olyanná lettem, mint egy vadállat, mely az életbemaradásért ölni is tudna.
A kórházban megtudtam, hogy az apám a pszichiátrián van.
- Téged nem engedhetünk be. Kiskorú vagy, ide csak felnőttek jöhetnek. Még akkor is, ha az apukádat szeretnéd látni - mondta egy kedves arcú, középkorú hölgy. Majd hozzátette: - Sajnálom...
Úgy jöttem haza, hogy a számban ízlelgettem ezt a szót: pszichiátria. Tudtam a jelentését, hiszen anyám halála után az apám elvitt a gyermekpszichiátriára.
- Teljesen rendben van a fiúcska. Még nem fogta fel, hogy mi történt - hallom ma is az orvos szavait, ahogy az apámnak magyaráz.
A park felől jöttem haza, a hosszú, fákkal szegélyezett, átlós keresztútón, mely egyik oldalról egy magas kőkerítésnek, a másik oldalról egy kifelé hajló, bokamagasságú kovácsoltvas kerítésnek feszült. Körötte padok, némelyikük megrongált vagy összefirkált.
Az utat vastagon belepte a lehullott levél, a lecsupált ágak közt halványan lobog fel a késő októberi nap.
Ahol sűrűbb szövésű lombok magasodnak, ott hosszú aranyló sávokkal ragyog át az ágak közt a késő délutáni varázslat. Szeretek ilyenkor megállni, és érezni, ahogy az arcomra apró szeplőket vetnek a rozoga levelek árnyai.
- Hé, Barlai! Ma is lógtál a suliból! - ordít felém egy kamaszos, mély hang.
Elkapom az arcomat a napfények elől, és vakon meredek a hang irányába. Megismerem, egy nálam két évvel idősebb fiú kiabált rám. Rokolya, vagy valami ilyesféle neve van. Rokolya Barna az, tipikus pesti fiú. Érett, kölyökarcú, nyúlánk, erős kölyök. Nagyhangú, magabiztos, nem túl okos. Aztán hallom újra a hangját:
- A marha, megint álmodozik.
- Ez rosszabb. A faterja csak a piától rúg be, de ez a levegőtől is - mondja másvalaki.
Kitisztul előttem a kép, nem messze tőlem, egy lázszínű lombját lassan levedlő tölgy alól kiabálnak felém. Nem egyedül vannak, két padon fiúk ülnek. Némelyikül álszent mosollyal az arcán állja a tekintetemet, másikuk bömbölve röhög. Aztán észreveszem, hogy az egyik komor arccal néz rám, majd mikor a tekintetünk egymásnak ütközik, lehajtja a fejét. Megismerem őt is, a kisebbik Torday lány. Igen, őt is ismerem. Andrea a neve. Velem egyidős, de a másik osztályba jár. Érettebb, mint a többi - zúg a fejemben -. akiről azt beszélik, hogy gimnazista fiúkkal udvaroltat magának..
Nem látom jól az arcát, csak égő sötétbarna tekintetét, melyet könnyedén kiolt szelíd szemérmessége. Nem törődöm velük, tovább megyek.
Hallom, ahogy nevetnek.
- Barlai! Ha be akarok rúgni, apádtól kérek vérátömlesztést! - üvölti messziről egy másik fiú. Csak látásból ismertem, amolyan cselédhűségű fiú volt, aki sohasem lett volna képes önmaga bármit vállalni önmagából.
Megálltam, majd visszafordultam. Azok ott összenevettek rajtam. Keresem a lány tekintetét, nem találom. Csak harsogva nevető szájakat, megvetéstől homályos tekinteteket, röhögéstől felpuffadt arcokat látok magam előtt.
- Egymagad ugass, pincsikutya! - kiáltom a kötekedő felé.
Látom, hogy zavarodottságként önti el az arcát a pír. Szólni nem tud, csak fenyegetőleg pattan fel.
- Lábhoz, pincsi! - kiáltom felé.
Érzem, hogy a tarkómba forró vér áramlik. Elnehezül a fejem, de az öklömet még súlyosabbnak éreztem. Még füttyentettem is felé.
Mindannyian felállnak, aztán egymásra néznek.
- Karádi! Te tűröd ezt? - mondja az egyikük neki.
Rávetem a tekintetemet. Ezt a fiút nem ismertem, de nem is törődöm vele.
- Tűri a fene! - mondja, majd köp egyet, és megindul felém.
Keresem a lány szemét, de nem találom. Teljes testével elfordul. Kezem a lábam mellett tehetetlenül lóg. A lábamban a remegés egészen a derekamig felér, de
az apám mindig azt mondta ilyenkor, hogy az élet előtt mindig két lépéssel kell járnunk, és akkor a halál is csak megkésett vendég lesz előttünk.
Éreztem, hogy ez a fiú nem fog ütni. Láttam a gyávaságot az arcában, s láttam, ahogy ujjai szétnyílnak, ahogy a karja felemelkedik.
A földre estem, ahogy eltaszított magától, de tudtam, hogy mit kell tennem. A földön csúszva, majd négykézlábra emelkedve rohantam felé. Átfogtam két lábszárát, és a hasába fejeltem. Most ő esett hanyatt. Ragadozói ösztönnel vetettem a felsőtestére magam. Felemelkedő törzsét visszalöktem a földre, majd teljes erővel ütni kezdtem a fejét. Az első ütéseim alatt a megpuhult bőr felserkent, de az arccsont szikár keménységétől az öklömön isfelhasadt. Úgy ütöttem ezt a szerencsétlen, hogy fuldokolva kalimpált aránytalan hosszú karjával, és vakon kapálózva kereste az ökleimet, melyek minden másodpercben legalább egyszer lesújtottak rá. Aztán egy erőteljes ütést éreztem a hátam közepén.
- Még megfojtja ez az őrült! - hallottam, ahogy hátraesve a fejem a járda szegélyének csapódott. Megszédültem, s az első másodpercekben a levegő után kapkodtam. Nehezen tudatosult bennem, hogy olyan erejű rúgás ért, melytől a testem hátrabukfencezett. Tétova és rendezetlen vonalakból állt össze a másik, aki nehézkesen felállt, és megindult felém. Talpra akartam ugrani, de a testem nem engedelmeskedett.
- Hagyd rájuk! Győzzön az erősebb! - hallottam Rokolya hangját, aki valószínűleg megállíthatta a hátulról rám támadót.


Ahogy felemeltem a fejemet, fénnyel telt meg a szemem, az ágak közt áthajló kora délutánból visszarévedező naplemente utolsó csendes lángja. Egyszerre kitisztult a tüdőm, megtelt a testem a fanyar októberi levegő hideg tüzével. Szinte láttam magam kívülről, ahogy megfeszülő izmok emelnek talpra, ahogy lábaim belekapaszkodnak a földbe. Mint az apám festményén a hajnalkor kifutó lovak első vágtája.


Ahogy kitisztult a levegő, csak a szűk sétányokat láttam, a reménytelenül elkomorodó fák zaklatott hullámzását. Aztán eltűnt a nap előttem, és acélpántokként szorultak a nyakamra az ellenfelem ujjai. Hiába léptem hátra, a szorítás nem engedett. Tehetetlenül kapálóztam, súlytalanul lebegett a kezem a levegőben. Kereste az ellenfél fejét. Meg is találta, de az megrázkódott, jobbra-balra fordult fújtatva. Az ujjak egyre erősebben zárultak a torkomra. Hirtelen egy vékony hangú sikoly rettent fel a fülemből:
- Még megfojtja!
A két kezem egyszerre hullott a velem szembenálló fejére. Két kézzel kapaszkodtam a hajába. Magam felé húztam, melytől a szorítása gyengült. Testem most értette meg, hogy egyetlen esélye, ha belekapaszkodik ennek a fiúnak a hajába, és addig nem ereszti, míg az bele nem pusztul.
Ordítva téptem és szaggattam a haját, és hörgése, fájdalmas kiáltásai, majd jajveszékelései egyre kegyetlenebbé tettek. Marokszámra téptem a haját, éreztem az ujjaim közt, később a számba a kitépett csomók kesernyés selymét.
- Most már állj meg. Ennyi volt. Vége! - ordította közelről az arcomba a Rokolya, ahogy a csuklómat elkapta a levegőbe.
- Nem érted? Vége!
Két dühős szem villant rám, a leheletének forrósága, ahogy a testemnek feszítette karmokká feszülő ujjaimat.
Ráláttam az előttem térdelő áldozatomra, ahogy a szemére forrasztott ujjai közül vastagon áradt a könny. Zavart pillantásom hullott a fejére, a felszakadt fejbőrére, melyről nagy foltokban hiányzott a haj. Végre meghallottam a kesergő nyöszörgéséből a felzuhogó zokogását. Hirtelen megrémültem önmagamtól. Orromban éreztem a fájdalom bűzét, és a szám is kesernyés volt az apadó dühtől.
Körülnéztem, s láttam, hogy a fiúk körbeálltak. Nem is engem, hanem a dulakodás színhelyét. A porban és a letarolt fűben láttam saját testünk körvonalait, a harc dübörgésének vonalait.
Aztán a lány lépett az előttem összeroskadt fiúhoz.
- Gyere István! Nem lesz semmi baj - mondta, de tekintete szinte végighorzsolta az arcomat, ahogy rám nézett.
Hirtelen ráeszméltem, hogy milyen gyönyörű ez a lány. De az ő tekintete inkább megvető volt, és az én eszmélésemet is elfújta annak a szempárnak a lobogása.
A fiú nyöszörögve tápászkodott fel, és ernyedt mozdulatokkal dőlt a lány vállára. Áramütésként futott végig rajtam az érzés: ha én feküdtem volna a földön, engem is magához ölelne most?
Megfordultam, és elindultam a dohos külváros irányába. Fél négyet ütött egy messzi templomi harang. Aztán mégsem mentem haza, hanem a Duna-part felé szaladtam.