Nyugdíjas öregúr sétálgatott a budai
hegyek közt. Az ősz békés aranya lágyan áradt szét a parkok ölén, s a szél
hanyag mozdulattal paskolta a kifosztott lombok cifranyomorúságát.

Reggel volt, a ködbe vesző hegyek némán
füstölögtek a ritkuló házak nyája közt.

Az öregúr megigazította vastag,
csontkeretes szemüvegét, majd elindult megszokott útvonalán, le a villasor
alatti sokemeletes házak felé, ahol buszra szállhat. Mosolyogva nézte ezeket a
betonszörnyeket, egy nem is olyan régen letűnt világ iszonyú kolosszusait.
Számára a lakótelepek, piszkos gyárak, óriási szobrok egy dicsőséges Babilont
idéztek, melynek építésében ő is részt vett. Hitte, hogy agitációjával,
kényszerű alázatával, lobogó öntudatával ő is hozzátett valamit az évtizedek
borzalmai közt megrokkant munkástömegek erőfeszítéseibe, hogy a tucatnyi
könyvből álló olvasásélményével ezek között a faragatlan, de állhatatos emberek
között ő a könyvember a maga humánfiliszteri mivoltában. Sosem vette észre a
százezrek laokoóni kínját, előtte csak a zászlók és transzparensek tengere tűnt
fel, az indulók szíveket elégető lángja alatt. Boldog volt ilyenkor, s boldog
volt, ha a Nagyember titáni szobrának dacos tekintettől hazug arcába nézhet. Ő
nem látta hazugnak, s megtévesztette a felvonuló százezrek immorális farsangja.
Ilyenkor dúdolgatta a régi mozgalmi dalokat, elmerült a vérpiros zászlók
hullámai közt, felkapta elaggott testét dörömbölő indulók szeszélyes művisége…

- A bácsi nem száll fel...? - kérdezte egy
kislány lágyan elfutó mosollyal az arcán.
- De, igen, igen! Kedves vagy, csöppségem
- mondta az öregúr leereszkedő modorral.

Aztán meglátta kislány nyakában a
keresztet, mely fennakadt a kapkodva felcsavart sál szorításában. Arcában
hirtelen megvetéssé szakadt a mosoly. Elfordult és káromkodott.

- Megyek már, ha arrább kotródnál -
sziszegte.

A kislány elkapta tekintetét, majd gyors
szökkenéssel fellépett a buszra. Az ablakon keresztül visszanézett az öregúrra,
akinek a düh komor füstje gomolygott a száján. A kislány hallotta azokat a
szavakat, melyeket szelíd szeretettel óvtak tőle, s hallott azt a szót, melyet
annyira szeretett…az Isten szép nevét. Ösztönösen a melléhez kapott, majd ujjai
ijedt mozdulatokkal kereste a nyakláncát, a keresztet, a megfeszített
Üdvözítőt.

Az öreg dohogva lépett fel a buszra,
megvetően mutatta fel a bérletét, majd keresetlen modortalanságával utat vágott
maga előtt. Ifjú emberek vagy még zsengeségükben is aligemberek néztek rá
zavarodott tekintettel, s hajoltak félre ez elől a tébolyult nézésű öreg elől,
kinek szemgolyóit kétszeresére hizlalta a szemüveglencse üvege.

- Ezek is dolgozhatnának, hogy a fene enné
meg mindet! – morogta dühösen, majd állkapcsának mohó vágtájával őrölte tovább
a szavakat:
- Bezzeg az én időmben.

Mellkasába nehezült vággyal törtek szívére
az emlékek, majd jóllakottan lármázták föl az elméjét….
- Halmos, valóban közénk akar lépni? -
kérdezte gyanakvó tekintettel az alacsony és sunyi ember a kopott íróasztal
mögül.

- Hát hogyne, azért vagyok itt – felelte
Halmos, és vágyakozva nézte a tiszti egyenruhát, a hatalmat, az erőszak
tiszteletét, mert számára ez az egyetlen igazság létezett. Mások fölé
kerekedni, a csúfolódókhoz visszatérni, az öreg Bence bácsit, aki szelíden
megdorgálta szőlőlopásért. Most visszamehet a faluba, és bikacsökkel taníthatja
móresre a vén parasztját… Meg a vén papot, aki úgy nézett ki, mint az öreg
Isten a mennyezeti freskón. Majd a szakállánál fogva vonszolhatja végig a piac
felé rohanó Vorosilov úton, a régi Szent Teréz utcán.

- Kérem a jegyeket, bérleteket!
- No, hát már meg sem ismersz? - kérdezte
az öregúr sértődött hanggal a nálánál húsz évvel fiatalabb jegykezelőt.
- Dehogynem, Halmos…úr,… hogyne,…magát
mindenki jól ismeri…
- No, azért - horkant az öreg, majd az
ablak felé fordult. Szemüvegén pergett tovább a kavargó budai utcák
szürrealista filmje, és az öreg visszaszállt a messzi múltba…

- Ön is részt vett az esti
mécsesgyújtáson? - kérdezte Halmos a húszadik évében járó fiatalembert.
- Igen, de nem tudom, mi rossz lehet
hősökről megemlékezni?
- Itt én kérdezek fiacskám! - emelte fel a
hangját Sárközi tanársegéd, akit Halmos is alávaló alaknak tartott, s akinek
vörös taréj volt a gúnyneve tüskésre metszett vörös haja és harcias
rikácsolásai miatt.
- Mi a maga édesapja, fiatalember?
Az apám? - tűnődött el a kölyökképű vádlott,
ahogy édesapja arca visszaköltözött a lelkébe, ahogy tenyerébe újranőtt az apai
kéz melege. – Az apám traktoros a vadkerti Petőfi Tsz-ben.
- Tehát egy igazi dolgozó parasztember -
bólogatott helyeslőleg Halmos.
- Te meg forradalmárkodsz, te kis rohadék!
- üvöltötte Sárközi tanársegéd.
- Ne, Bandikám! Nem így kell ezt csinálni!
- hűtötte le a túlbuzgó embert Halmos, aki hatalmas szemüvege mögül fürkészte a
fiú arcát.
- A maga édesapja biztos jó kommunista,
hiszen ha nem az lenne, akkor maga sem lehetne itt - mondta Halmos megjátszott
barátságossággal. A fiú lehajtotta a fejét, nem válaszolt.
- Igaz? - emelte Halmos a hangját.

A fiú összeszorította a száját, majd
hirtelen felhorgadó daccal, kimerevedett pupillák alól így kiáltott:
- Igenis, az apám, az én apám…
- Na? - húzta fel Sárközi a szemöldökét.
- Az apám egy jó ember.
A tanársegéd eltátotta a száját, mire
Halmos hunyorítva, lopakvó tekintettel végigmérve a fiatalembert így válaszolt:
- Tudom, becsületes ember. És biztos, hogy
sokat dolgozik a nemzetgazdaságért. De vajon a szíve helyén van-e?
A fiú érezte, hogy csapdába került.
Hazudnia izzó belső kényszere nem engedte. Nem erre nevelték, de azt is tudta,
hogy ez a két ember, az egyik vén megkeseredett oroszlán, a másik mindenre
kapható hiéna, bármikor képesek belemarni lelke húsába. Tenyere kereste az apai
agyondolgozott kezet, ököllé vezeklő boldog illúziókat. De msot hideg és üres
maradta a tenyere.

- Azt várja tőlem, professzor úr, hogy azt
mondjam, az apám hű kommunista?
- Aha - ráncolta össze a homlokát
tettetett érdeklődéssel Halmos, aki tudta, hogy merre is nyílnak a szívek,
miért feszülnek a keblek, milyen szelek lobbantják fel az elmét.
- Hogy jó kommunista - röhentette el magát
Sárközi.

- Az apám szereti az embereket, sokat tesz
másokért, s nekem igen jó apám volt – mondta a fiú, és még most is viselte a
két férfi elvadult tekintetét.
- Nézd, Halmos elvtárs, ez rusnya paraszt
hülyének néz minket - ordította Sárközi.
- Tanársegéd elvtárs, magunkra hagynál
néhány percre? - kérdezte Halmos közömbös arccal. A tanársegéd hamuszín pofája
parázsló lánggá lobbant, de látta a régi könyörtelenség izzását a másik arcában
felgyúlni, így gyors mozdulattal az ajtó felé indult. Mikor maga mögött
becsukta, még látta azt az iszonyatot, amely ott párolgott e tanári szobában, a
pártbizottság könyvei közt, a vörös kárpitú könyvoszlopok tetején, a függöny
durva redőiben, Halmos homlokán megtorpanó verítékcseppben. Sárközi becsukta az
ajtót. Oly csöndesen zárult a fa és fém egymásba, mintha egyik megadná magát a
másiknak...

A fiatalember állt, és egykedvűen várt.
Tudta, hogy itt a vége, mehet vissza a hajnalban felgőzölgő anyaföld ölébe,
hogy eltemesse vágyott és akart életét, elméjének titkolt vágyait. Nézte ezt a
szoborrá merevült embert, Halmost, az egyetemi párttitkárt.Aztán kinézett az
ablakon, ahol még látta a transzparens feliratát. 50 éve győzött a Nagy
Októberi Szocialista Forradalom. Megbámulta az alatta feszülő képet, a
kopasz, hegyes állú, egymásba rándult szemekből felépülő arcot.

- Idefigyeljen! Jól hall engem? - kérdezte
Halmos.

A fiú bólintott, hogy hallja és érti, de
már messze járt innen.  Messze, falujába, a zalai dombok alkonyi
fényártól megsárgult hajlatába. Érzékszerveibe a szíve becsempészte az anyai
ruha friss illatát, az anyai kéz tejszagú melegét, az anyai arc földöntúli
kegyelmét. Így állt ezzel az emberrel szemben, felvértezve olyan erők ellen,
amelyek nyomasztó hatalma őrületbe kergette volna, ha nincsenek ilyen erős
segítői. Tekintete tovaszállt, belekapaszkodott az utcai fák aranyló lombjaiba,
s feltárták neki egy aranyvilág misztikus ragyogását Látta a rozzant templomot,
ahogy tornya kettészeli a ködöt, a lomhán támolygó napot, a késő ősz fáklyáját,
a nagy fekete földeket és az apró fehér házakat, megcsúnyult nőket és
repedezett homlokú férfiakat. A szürke világ meleg lelkeit, a falakat, melyben
a vályog erővé nemesült az épület erőibe, a kályhák lágy muzsikáját, a tűz
oratóriumát, a kevésszavú szeretetet, az elhalkuló imákat, a lopva kimondott
szitkokat, a kebelbe visszagyötört panaszokat.

- Nos, fiam, vessünk véget ennek a
komédiának!
- Mire gondol, professzor úr? - kérdezte a
fiú, aki megerősödve tért vissza.
- Úr, elvtárs, forradalom,
ellenforradalom, mécsesek, templom, szabadság…Nem érzi avultnak ezt hősi
idealizmust? A világ megváltoztathatatlan. Itt hiába játssza ezt az amerikai
flegmaságot. Ezzel nem megy semmire. Ugye, ért engem?
- Nem értem Önt…

Halmos most vette észre a fiú fölényét,
csendes iróniáját. Megtorpant. Hosszasan nézett a fiatalember szemébe, majd
megigazította a szemüvegét. Ettől még szenvtelenebb lett az arca.
- Nem ért. Úgy, hát akkor nyissa meg azt a
nagy értetlen fejét! Ez a világ az öröklétben is kommunista marad, de legalább
száz esztendeig. Magának vagy nekem az utóbbi is mindegy. Ezért azt pofázhatja
mindenki, amit fentről huhognak.

- Nekem a fent az Istennél van - mondta
cinikus mosollyal a fiatalember, aki megértette ennek a világra szabadult
iszonyatnak a lényegét. Ezt a világot, mely úgy fordult ki magából, mint nedves
gabona a tenyérből
- Istennél? - mosolygott a professzor
kivillantva sárgán felgyúló fogsorát.
- Istennél – suttogta, s rázáródott az állkapcsa erre a szóra. A fiatalember
elfordult, majd elindult az ajtó felé.
- Várjon, ezt ne felejtse itt - szólt
Halmos a fiú után. – Az indexe.
- Tartsa meg! - szólt a fiú egykedvűen,
aztán csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Halmos leült az asztalához, majd
kinyitotta az indexet. Hátradőlt a székében, majd bedobta a széke melletti
szemetesbe.

A busz hangos fújtatással megállt, a
vénember feltápászkodott, s az előtte kitárult ajtó mocskos szárnyai közt
leügetett a repedezett lépcsősor nyája közé.

Lassú botorkálással lépegetett, eltaposta
a halálba görnyedt leveleket. Néhány lépés után érezte, elfárad. Keresett
magának egy padot, majd leült. Nyilallást érzett a szívében. Egy pillanatra
összerándult a teste. Megfeszült mindkét tenyere, ujjai vadul kaparászták a pad
fadeszkáit. Ismerte már mindezt. Szűkölni kezdett a fájdalomtól, de volt annyi
ereje, hogy nem küzdött tovább a szorítással. Ujjai szétnyíltak, majd
lezuhantak a pad karfájáról. Hátradőlt, s ahogy elernyedt a teste, lágy
könyörgéssé foszlott a fájdalma.

Halkan nyílott ki a ravatalozó ajtaja.
Halmos megállt, kalapját mellkasához szorította. Hosszú, barna tölgykoporsóban
idős asszony feküdt leesett állkapoccsal. Nézte a félig felnyílt szem szürkébe
hanyatló fehérségét, a sárgán világító kezet hosszú, vastagon erezett kék
hullámaival, a beesett mellkas iszonyát. Egyedül volt, s a hangok
megsokszorozódva zuhogtak minden mozdulatára. Hol a cipője nyöszörgött, máskor
a kabát redői lihegtek fel.

- Uram, megérkezett a plébános úr.
Szomorú tekintetű, aszketikus arc
kukucskált be a félig tárva hagyott ajtón.
- Köszönöm, már régóta várom - felett
Halmos oda sem fordulva.
Fekete ruhás fiatal pap lépett be,
kalapját levéve megállt, s halkan köszönt:
- Laudetur Jesus Cristus!

Halmosnak ismerős volt a hang, s ahogy
ránézett a fiatal papra, az arc is ismerősnek tetszett előtte. Nem válaszolt,
pedig tudta a latin textust. Inkább figyelte a másikat, ezt a széparcú
harmincas férfit, akinek mozdulataiban mitikus szomorúság remegett. Kereste a
tekintetét, a fáradt és lemondó, de mégis békés ragyogást, amely nem volt
mentes a bizonyosság nyugalmától. De a pap most hátat fordított neki. Lassú
mozdulatokkal készült elő a liturgiához.

Halmos látta a kezében az imakönyvet, a
szenteltvíztartót. Most szembefordult egymással a két férfi. Halmos
meglepődött, a másik nem. A pap tudta, hogy kit temet.
- Maga? - nézett a papra…

Ahogy becsukódott az ajtó, Halmos felállt,
és kivette a fekete indexkönyvet a szemetesből. Megállt az ablak előtt,
kinézett az utcára. Késő délután volt, s mégis esti sötétség rohant végig az
utakon. Egy autó hajtott be az egyik utca felöl. Lámpájának fénykörében
meglátta Halmos a fiatalember hosszú, ideges alakját.

- Tehát pap lett magából - fordult Halmos
a plébános felé.
- Mindig is pap voltam, csak akkor még nem
égett bennem a felismerés bizonyossága.
- A felismeréssé. Talán én adtam magára a
reverendát?
- Mindent Isten ad. Még ha Ön vagy Önök elvesznek
tőlünk valamit is.
- Talán így boldogabb. Most csücsülhetne
valamelyik vidéki könyvtár poros polcai előtt, vagy hordhatná a levéltárban a
főnöknek a kávét.
- Lehet. Lehet így is az Istent szolgálni
- mosolyodott el a pap, majd kezet nyújtott Halmosnak.
A professzor hanyag mozdulattal viszonozta
a kézfogást.
- A felesége már megtalálta a mennybéli
örömöt. Önnek itt a földön minden jót kívánok! No, az Isten megáldja!
- Isten áldja - felelte Halmos ösztönösen.

A pap felszállt ócska fekete kerékpárjára,
a táskáját a kormányra akasztotta, majd elindult a temető melletti úton.
Nyomában az őszi szél a legfénylőbb aranyhátú leveleket sodorta, majd
teleszórta velük az utat szegélyező tömzsi bokrokat. Halmos sokáig nézte az
esti szürkületbe vegyülő alakot. Fázósan húzta össze a kabátját, majd zsebbe
dugta a kezét. Visszanézett a temetőre.

Hogy az Isten verje meg! – káromkodott. De
most fájtak ezek a szavak. Nem messze tőle feszület emelkedett. Hideg,
márványos szép arccal nézett rá egy szomorú Krisztus-arc, ahogy félrehajtott
fejjel, szemébe hulló csapzott hajjal nézett bele a világba. Halmos sokáig
bámulta, aztán elfordult. Egy percre megállt. Köhögés rázta meg a testét, aztán
újra elindult. Az utcán gyors egymásutánjában villantak fel a lámpák. Közel
volt már az est…

A buszok jöttek, mentek, egyik hangos
morgással állt meg, a másik nyüszítve fékezett, mordult, aztán továbbállt. Az
öregúr hosszan nézte a várost, mely lassan levedlette régi bőrét, a szecessziós
házak méla ábrándozását, a kerítések romos nyugalmát, a járdák meggyűrt
aszfaltpikkelyeit.

Helyettük, tetemük fölött embertelenül
gigászi épületek ágaskodtak az égre. A régiek koldusmódra tántorogtak,
kopottan, s egymást bámulták a százados fákkal. Az alkony keresztülrohant a
parkokon, felrázta a fákat, majd eloszlott az este sötétségébe.

Nem szerette az üres házat, s úgy hitte, a
ház sem szereti őt. Hiába fűtött, a falak hideg gyűlölettel kergették el, s az
öreg inkább elsétált a sokáig nyitva tartó éttermekbe. Mikor hazaért, tompa
nyugalommal vetette le a ruháját, s úgy dőlt le az ágyára.

Egyik este elővette a szekrényből a régi
szolgálati fegyverét. Fejbe akarta lőni magát, de gyáva volt ehhez is, a
lövedék a falba fúródott. A dörejre a szomszédok kihívták a rendőrséget.

- Miért lövöldözik éjnek éjjelén?
Egyáltalán… honnan van magának fegyvere?
- Én állami alkalmazott voltam. A
fegyverem szolgálati fegyver. S különben is, kikérem magamnak ezt a hangot! -
ordította Halmos. Mozdulatai most is a régi hatalmas ember ideges mozdulatait
idézték.
- Ülj már le, te vén csirkenyakú - emelte
fel a hangját egy fiatal tiszt. –Már nem a Rákosi rendszert éljük!
- Mit képzelsz te kis taknyos? – ordította
Halmos. – Itt én teremtettem mindent. Én építettem, én találtam ki. Ezzel a két
kézzel. Mikor te még egy pajzán gondolat sem voltál, én azért harcoltam, hogy a
magadfajtának legyen két cipője, két szóbája, két kölyke, két öltönye.

A két rendőr hosszan hallgatta a litániát
az éjben, mely beleveszett a város óriás zihálásában, ahogy autók ezrei
imbolyogtak a reflektorok végtelen szálain, ahogy villamos dobogva rohant el a
körúton, ahogy a gyársziréna kéjjel vijjogott végig a nyomorszagú
munkásnegyedekbe.

Ezek egy ideig hallgatták, majd hangos
ajtócsapással menekültek az örvénylő fényű esti forgatagba.. A dörrenésére Halmos
is összerándult, majd reszketeg kezével a szék karfájába kapaszkodva lehullt
annak ölébe.

Nem szeretett élni se már. Mindig a fiatal
pap kézszorítása égett a tenyerén, s ilyenkor egyberándultak az ujjai.

Hogyan éljen így tovább?  A
temetőben is régen volt, pedig korábban óraműpontossággal járt ki a felesége
sírjához. De az utóbbi hetekben már képtelen volt erre is. Először a temetőben,
a sír látványától fordult vissza, másnap a kapuban állt meg. Hosszan
támaszkodott a hatalmas oszlopnak.

- Rosszul van?
- Köszönöm, már semmi bajom.
- Biztos? Ne hívjak mentőt? - kérdezte egy
jó öltözött középkorú férfi.
- Kérem, hagyjon engem békén! - morogta
Halmos.
- Ahogy óhajtja! - azzal továbbállt a
fiatal férfi.
Halmos elindult, kissé támolyogva.
Visszanézett a temetőre, és ennyit mondott:
- Többet nem jövök. Hallod asszony? Többet
nem jövök.

Így ült az öreg estében. A pad komor és
hideg ölelése átjárta testét, szemüvegére a hideg éj festett reszketeg ábrákat.
És az öregúr lehunyta a szemét, kereste a régi idők lobogását.

Jött a régmúlt, iszonytató dobogással
törte át a jelen agyagfalát. A zászlók, ének, virág és tömeg. Szólamok és taps,
indulók és éljenek. De jöttek az elhaltak, a kisemmizettek, a megalázottak
is.  Homlokának baloldaláról sírás, jobbjáról nyöszörgés. Tarkója
felől a hamis ígéretek pattogása hangosodott orkánná. A borzalom fortissimója
volt e hangörvény, s a múlt, e hatalmas karmester felállt a homlokára, s
elővezényelte az élete minden pillanatát. Zúgott a feje, a keze görcsberándult,
majd felsikoltott a csend.

A hajnal első fénye, mint szétömlött
festék, végigszaladt az égen. A lombok sötéten imbolyogtak, s a lámpák fénye
kihunyt. Messziről, Pest felől villamos dohogott, s a sínek feljajdultak, ahogy
a fém acsarkodott a fémmel. Emberek jöttek, s ügyet sem vetetettek a padon ülő
férfire. Kalapja leesett, szemüvege konokul szorongatta a fejet, de a száj
tátogása görcsös pillanattá merevedett. A kéz lehulltan feküdt az ölében.

- Anya, az nem a tegnapi bácsi?
- Melyik? – kérdezte a fiatalasszony.
- Az, amelyik ott alszik a padon.
- Hol?
- Ott, ott!
- Igen, látom már.
- Meghalt, ugye meghalt? – visongta a
kislány.
Az asszony ránézett a férfire, majd a
lányára.
- Maradj itt, kicsim!