Egy barátom...

Egy barátom arról akart meggyőzni, hogy ma már nincs szükség költészetre.


Kénytelen voltam komolyan venni a szavait, hiszen bármennyire is fájt a minden mondata, igen erőteljes érveket sorakoztatott melléjük.


Azt mondta, hogy a ma emberének sokkal fontosabb a valódi élmény, a közvetlen megtapasztalás, a csók és a szerelem, egy alkonyat a tengerparton, az éjszakai erdő suhogása, az őszi hatalmas felhőrajok vonulása, az ízek, szagok, színek és a hangok közvetlen érzékelése.


Ma már a szénégető is eljut szomszéd városokba, országokba, netalán kontinensekre. Ma már nem a bohém képzelet uralkodik a plebejus lelkeken, hanem a világbolgárság attitűdje futtatja körbe velünk a világot.


Miközben ezekről beszélt, szinte láttam az elhamvadó és elfoszló könyvek százezreit, hallottam a kiürült könyvtárak végtelen termeinek kongását, s majdnem legyőzöttnek éreztem magam. A szellem eme templomai szinte ködvárakként omlottak össze, ahogy a legsúlyosabb érvét elmondta:


- Jézus Krisztus sem hagyott maga után egyetlen mondatot, számára is fontosabb a szóbeli közlés, a mellénk ülő bölcselet, a szívbe merített tanítás.


Hirtelen magam előtt láttam az Istent, ahogyan a békés, egyszerű galileai halászok közt sétál hosszú és kopott ruhában, kibontott hajjal, s mögötte szánalmas és siratnivaló embercsorda dünnyög alázatot.


                                                                                                                                    


 



 


                                                                                                                                   


Aztán felrémlett az erdőbe menekült Szent Ferenc, aki a rendi szabályok közt morzsolta el beteg szívét és tüdejét, miközben írt és diktált, lázrohamok rázták testét, vért hányt, és iszonyú kínok közt halt meg. Talán még az ég felé emelte krisztussebektől szépült kezét, amely nem akart tollat fogni.


És leghatalmasabb ellenérvként ott áll, hogy a Szentírás évszázadok óta a legnagyobb példányszámban eladott és a legtöbb nyelvre lefordított könyv. És Szent Ferenc költészete ma már iskolás tananyag, és a népköltészetünk kötetek százaiban éli tovább misztikusan szép életét. S még vigaszt is nyújt nekünk az a tény, hogy 200 000 népdalunkból mintegy 100 000 lejegyzésre került, míg a hatalmas népi kultúrával bíró németek mindössze csak 6 000 népdalt tudtak összegyűjteni.


Minél tovább hallgattam a barátomat, annál jobban agyaglábakon tántorgó tévedésnek láttam minden érvét.


Hiszen a közvetlen megtapasztalás mindenkinek a sajátja, de a világ részvétlenséggel komponált valóságát szépnek látni – ez isteni adomány, mely humanizálja a létezést, az embert többé teszi az ösztönéletre determinált ragadozónál.


Szépnek látni – ez a költőiség. Szépnek láttatni – ez a költészet lényege.


 


„Minden reggeli látomásból
szemem mögött dal erjed, érik
mint nyílt hordóban aromás bor.”


(…)


 


„Inkább gyönyörködve figyeljed,
hogy napban gyémánt lesz a por
s hallgasd a szemetes-zenét
amint utcádon csengve terjed.”


 


/Babits Mihály: A csengettyűsfiú/


 


A legnagyobb hiba, amit a barátom elkövetett, a két fogalom felcserélése volt. Az alkonyat, a havas ágak közül kikandikáló templomtorony, a szélfútta dombok, a csillagtalan éjszakán átvonuló felhők raja – mind-mind költőiek.


A költészet – képesség. Mindannak a teremtő képessége, amely nem elsősorban az érzékszervekre hat. Ez különösen az irodalomra igaz.


A barátom a zene, az építészet és a képzőművészetek nagy alkotásaival érvelt. És részben igaza is volt, de megint egyvalamit elfelejtett. Hiába a zenei és építészeti architektúra, nekem a gótikus katedrálisokról az isteni nagyság, a sumer templomokról az isteni bölcsesség, Munkácsy festményeiről az áldozat és a megigazulás, Paál László tájképeiről az alázat és a szomorúság jut eszembe és ér a szívembe. Beethoven V. szimfóniája 1. tételében felhangzó oboaszóló, a Missa Solemnis hegedűszólójából a végtelen magány és elhagyatottság, az utolsó kvartettek és Bach Die Kunst der Fuge témáiból az emberi szeretet csodája, Bruckner mennyországvíziójából a IX. szimfónia zárótételében az istenvágyás megrázó kánonja szól.


Megfeledkezett arról, hogy a művészetek hatása inkább lélektani folyamat, mint érzékszervi leképzés. Ennek a legékesebb bizonyítéka a szinesztézia fogalma, mely a különböző érzetek felcserélésén alapszik. Már a görög költészet is élt vele, de Baudelaire és Rimbaud ismét létjogosultságot szerzett neki az európai költészetben.


 


„Comme de longs échos qui de loin se confondent


Dans une ténébreuse et profonde unité,


Vaste comme la nuit et comme la clarté,


Les parfums, les couleurs et les sons se répondent. „


  


„Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín és a hang s az illat.”


 


/Baudelaire Kapcsolatok /


 


Rimbaud óta látjuk a hangok színét, Rembrandt és Keats óta a csönd eleven formáit, Baudelaire óta az ízek színét, Ady óta a színek filozófiáját, Tóth Árpád óta a színek zenéjét hallgathatjuk ki.


Ki ne ismerné Tóth Árpád dalra fakadó lila nyakkendőjét a Körúti hajnalból vagy a legszebb hitvesi vallomások egyikéből, az Esti sugárkoszorúból az alkonyat neszeinek misztikus színeváltozásait.


Túlságosan közismert Proust teasüteményének és templomtornyának a gyermekkort visszafestő leírása, s tudjuk, hogy egy-egy zenemű, amelyet elhalt szerettünk dúdolgatott, mit is jelent, ha ismét meghalljuk.


A művészet a lélekből születik és a lélektelenséggel hal meg.


Ki ne venné észre a hajnalok és alkonyok varázsát, az est égi békéjét? De ki az, aki a lég üvegét megkarcoló cserjeágat meglátja, s a völgyek kerek csöndjét kihallgatja? Van-e két olyan ember a világon, aki a fények tünékeny játékában változó formákat a „dolgok esti lélekvándorlásá”-nak tudja? Akinek a szeretett lény a kenyér és a tavaszi zápor áldása?


                                                                                                                                    


 





 


 


                                                  


A költő a kiválasztott, aki a költőiséget költészetté prédikálja, hisz John Ruskin mintegy százötven évvel ezelőtt már kinyilatkoztatta: „Minden művészet – imádság.”


El sem merem képzelni a költészet nélküli világot.


Hiszem, hogy a költészet megtanít a világban kitárulkozó költőiségek meglátására.


A Szépség megpillantása – optikai csalódás -, a fények a lélek prizmáján egyesülnek szépséggé. Az állatok mégcsak nem is érzékelik. Egy ragadozó a halk széltől felremegő végtelen szavannát csak létfenntartása terepének látja, a rovarhadak milliói a virágokat közkonyháknak és vályúnak, a tenger felszíne alatt a szétáradó napfényt menedéknek vagy csapdának.


Az ember, amelynek egész biológiája merőben állati, az Istentől megkapott mindent, mely felerészben istenivé teszi.


Szépség és Erkölcs – mindkettő irányt szab az emberi létnek.


Mindkettő a lélek sajátja, termékeny és nemző erő, mely csak felszíni kapcsolatot tart fenn az anyagi világgal.


Nem a zárt rendszerek törvényei szerint működik, a hipotetikus gondolkodás leíró nyelvével megközelíthetetlen.


Minden veszteséggel gyarapodik, az áldozat teremti a kegyelmet. Az Isten megöletésével telítődött a világa kegyelemmel.


Vallás és művészet titkos szövetsége ez:


 


„Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.”


 


/Tóth Árpád: Isten oltó-kése/


 


Hallgattam a barátom ékesszólóan izgalmas gondolatait, az érveinek fegyelmezett regimentje mégis úgy vonult el előttem, mint papírcsákóval és fakardokkal felfegyverzett bohócok csapata.


Rájöttem, nem is a szavai közt rejtőző fogalomzavarok keserítettek meg, sokkal inkább az az érzéketlenség, amely a világ fertőzöttségéből erjed a világba.


Mint Radnóti pilótája vagy Tóth Árpád tőzsdetippektől setétült agyú kövér polgára, akik turisták a szépség birodalmában, s ha kell, letördelik a szobrok és múmiák orrát, megtapogatják Paál László ecsetvonásokká zorduló őrületét, önelégült ábrázattal szagolnak a régmúlt keserű levegőjébe.


Emberek, kik óvatos mozdulatokkal tapogatják a világot, s nem érzik annak ölelését; azt, ami az evilágon túl van…