Calando

Színét veszti nyugtában az este,
- a tájra rút kopárságot ítél
és riasztóvá maszatolja a tél, -
fölém sötétet és gyászosat festve.
A párát magába issza a fény,
esti illatok gyümölcse ring
az elpihent budai házak tetején;
pergamen-levél zörög,
függöny szárnya lebben - ,
...minden gondolatom
te vagy.
Halálomnál véglegesebben.
Ha bánat terhe nyom,
fele gondod én veszem magamra,
vétkeid felét is vállalom, -
számítsunk bölcs irgalomra...
Szólnék,
de a szó átszivárog sejtjeim falán,
és felizzik bennem
mint a gyehennaparázs,
elveszett és búskomor vagyok,
nem vagy itt...,- csupán ennyit tudok.
Már az est is megszökött,
végiggördül rajtam az éj,
s a nagyhatalmú hegy mögött
ég a földdel egybekél:
- sorsom bizony, visszafáj még,
hát szépet hazudok magamnak: vigaszul -
s végül - talán - megnyugszom,
ha az oltalmazó sötétség
végre, végre hajnalkékbe fordul.


 


Budapest, 2008. december 15.