Hull az eső szüntelen,
arcomon meghalnak a cseppek.
A távoli házak szebbek,
- de én ide születtem.

Lelkem, a szürke kóbor,
mint egy elkésett
vonat
kitekint ablakomból:
még látni innen a büszke Bécset,
de onnan nem otthonomat...

Számban az erdők íze oly fanyar,
mint a lehullt őszi levelek,
de ha majd gyermeket nevelek:
első könnye legyen magyar.

Gyermekem!
Legyen e föld az otthon,
s halk szóval suttogd: édesanya...
Ha fáradtan térsz haza,
és kabátom ha a szögre teszem,
ha nincs már semmi dolgom
öleljen hazám,
és te szólsz: pihenj és beszélj hozzám!