Mikor még láttalak, szőkén vidult fel a nyár.

Vagy ősz kötözte tán a lombok homlokát?

Vagy zölden szállt a sás felett a békanyál,

és fények bús esője hullt a lombon át.

Egykor velem voltál hajlott hátú dombokon,

de az arany rétek ringatása messze vitt.

Ma hiányodtól mélyít ráncot homlokom,

s viszem komor mécsek elparázsló tüzeit.

Ma már kegyes őszi estek pihennek el itt;

puha fényes lombú ragyogással telten.

Szelíd zápor lógatja a völgybe lábait,

s aranyló ragyogássá csendesül a kertem.