Stéphane Mallarmé: Sóhaj

Csendes húgom, most homlokodra hull az ősz,
virágos álmaidon néha még elidőz
mint halódó kert, mely a hűs halált adja,
lelkemet szép szemed a mennybe ragadja,
mely égre sóhajt, mint szökőkút, oly halkan,
mikor kékellő Október búg a parkban,
s kihűlt lombból facsar késő őszi színt,
ahogy a foltos tükrű medencébe tekint,
majdan fénylő barázdát szántva visszahull,
s aranyló gyűrűk áramán kifakul.


                                                                                                                                   


 


 

 


 


 


Soupir


Mon âme vers ton front où rêve, ô calme soeur,
Un automne jonché de taches de rousseur,
Et vers le ciel errant de ton oeil angélique
Monte, comme dans un jardin mélancolique,
Fidèle, un blanc jet d'eau soupire vers l'Azur !
- Vers l'Azur attendri d'Octobre pâle et pur
Qui mire aux grands bassins sa langueur infinie
Et laisse, sur l'eau morte où la fauve agonie
Des feuilles erre au vent et creuse un froid sillon,
Se traîner le soleil jaune d'un long rayon.