A kóbor est puhán leszáll a dombról
s lágyan zúg a sötét, sűrű fenyves.
Mezőkön át még metsző szél tombol.
A hanyatló égen bús madárraj repdes.

Szentül hallgat a világ. Csendben
nyugszik most minden ősi rög,
a hajlott ágak közt árny se rebben.
A fák alatt csak egy árva rigó zörög.

Az éji tetőkről hűs víz csepereg,
gyöngyé dermed a fehérlő hóhalom.
Hajnalt álmodnak reszkető cserepek
s az Isten megpihen a szelíd házakon.