f

Jobban szerettem a nyári nemezsátrainkat téli veremházainknál. Téli lakunk olyannak tetszett, mint a halottaink nyughelye. Hiába lobogott ott is a tűz, nem volt az olyan kényelmes, a padkák szűkösek voltak, nehéz álmok szövődtek rajtuk. Talán nem véletlen maradt ki pár férfiember a kis lakokból még télvíz idején is. No, és nagy öröm volt mindig, ha az első fagymentes éjszaka után kijöhettünk a szállásból, s késő őszig újra a sátrakban lakhattunk. Ilyenkor úgy éltünk, mint őseink az öregek énekeiben: Földanyánk keblén, . De az sem lehet véletlen, hogy több ünnepünk is a sátrazásaink idején zajlott! Nagyon szerettem azokat a napokat! Olyankor az egész falu egyként hevítette a bujdosókat, a sütőköveket, szította a kemencéket. Készültek a lepények, agyagoztuk a madarakat, vagy levére főztük az őzet, a szarvast. A lányokkal az erdőszélről hordtunk az almát, a patakról a friss vizet, és szedtünk füveket is, az ételek szebbítésére. Ritkán esett, de mégis volt hogy hirtelen kerekedett az ünnep. Olyankor volt ám falu-szerte forgatag, pótolni a hiányokat!

Egy nap kiküldött apám a sátrunkból, mikor két idegent fogadott. Bátyám is velük volt, hát a sátor mögé bújtam meghallgatni őket. A férfiak mindig a sátor egyik felére ültek. Apám hátul, szemben a bejárattal, maga mellett jobbra a két katona, majd a bátyám, Kaplon. Mivel rosszul hallottam őket, kicsit arrébb húzódtam, bár féltem, hogy kikerülök a sátor takarásából, és így meglát még valaki. Nagy illetlenségnek számított mások kihallgatása, még saját családtag esetén is, de mit tehettem, ha úgy ragadt belém a kíváncsiság, mint bogáncs a bontott hajba.

- Kaplon! A tisztes harcosok Vajk fejedelem seregének előfutárai. Mifelénk haladnak majd keresztül Somogy iránt, s kérik beleegyezésemet a faluban tett látogatásukra. Megfelelő fofgadtatást remélnek. A sereg nagyobb része határunkon kívül szállásolja el magát pár éjszakára. A csapat fejei látogatást tennének köztünk. Tudnánk-e kellően vendégelni őket?
- Tudnánk, apám. - mondta bátyám. Hangján hallottam, hogy meg volt illetődve, nem szokott ő még ahhoz, hogy apánk tanácsra hívja. Nekem is különös volt ez, nem látott ő sem több nyarat nálam!
- Vállalod-e Kaplon az előkészületeket? - kérdezte apám.

Ekkor zörejt hallottam elölről, elment valaki a sátor közelében, én pedig arrébb ugrottam, lehajoltam, mintha szedegetnék valamit a földről. Jó, hogy nem tért közelebb a hívatlan, mert ugyan semmi nem akadt a földön, amit felkapdoshattam volna. De amint alkalmassá vált az idő, visszaléptem a sátorhoz fülelésre. A férfiak máshol jártak már a beszédben.

- ...  Koppányt ledöfték, majd fejét szegték, és felnégyelve szétküldték részeit...

Szörnyülködve hallgattam a történet végét. Nem annyira Koppány úr halálhíre rémisztett meg, bár hallottam már róla, hogy nagy hatalommal bírt, én nem ismertem őt, tudtommal nem volt vendége falunknak eddig - s mint hallom, eztán sem lesz. De amit tettek vele, az igen ijesztőnek hangzott. Sejtésem sem volt arról, hogy mit követett el, de már a gyerek sírása is összeszorította a szívemet, hát még ha ilyen rémeket hallok! A harci szörnyűségeknek sosem értettem okait, persze jórészt el is kerülte a falunkat az efféle hír. No de azt sem értettem, hogyan tehették ezt azok, akik apám szerint az egyetlen Istent szolgálják, és akikről példát kell vennünk. Ha olyan gonosz volt Koppány úr, aki mihamarabbi halált érdemelt, és olyan nagyhatalmú ez az egy isten, hogy képes az egész világot egyetlen fuvintással eltörölni, akkor miért nem bocsátott Koppány úrra valami gehes kórt, mibe azon nyomban belepusztult volna?  Hisz ezt még az öreg Botár apó is meg tudta volna tenni, ha nagyon akarta volna, így mondták. Persze, Botár apó! Kisgyermekként sokat mosolyogtunk öltözetén, bagolytollas fejfedőjén, de mikor megtudtuk, hogy több ujja van mint bármelyikünknek, rögvest szürke ködöt láttunk körülötte. Ha véletlen közelébe is kerültünk, tekergettünk nyakunkat, nyújtóztunk, hogy meglássuk, milyen az a sokadik ujj! Egyszer éppen a dobját verte, mikor megpillantottuk. Ha nem keressük, talán észre sem vesszük... Különös volt számolgatni ujjait, mindig több jött ki, pedig a keze csak olyannak tűnt egyben mint bárkié. No és nem tudtam eldönteni, hogy melyik volt az ikre ujj. Persze Botár is csak embernek született, és hiába volt tudós-nagy, örökre elszenderült egy napon ő is. Tudom, de az egész falu is beszélte, hogy akkor hagytak el minket a jó szellemek. Azóta csak a gondból akadt leginkább.

Apám, bátyám és az idegenek kiléptek a sátorból, észre sem vettem őket. Akkor ocsúdtam fel, mikor apám rám rivallt:

- Mit csinálsz itt te lyány?

Úgy megriadtam, hogy azt sem tudtam, mit mondjak.

- Hallgatóztál már megint! - nem is kérdezte, mondta. Én pedig tiltakozni is képtelen voltam.
- Gyere ide! - dübörögte úgy, hogy az egyik katona vissza is pillantott, de csak kacsintott egyet az engem fenyegető veszélyt látván.

Odaléptem apámhoz, ő átölelt, csak úgy ropogtak a csontjaim. Megereszkedett bennem a lélek is, és éppen hogy a bokámhoz ért, mikor jó nagyot húzott a hátsómra, s nevetve csak annyit mondott:

- Szerencséd, nagy szerencséd te lyány!

Majd engedett, meneküljek a következő suhintás elől a sátorba, ahonnan visszalestem - jön-e utánam. De apám csak ott állt a sátor előtt, öklét csípőjén támasztotta, mozdulatlan nézett a határ felé, merre a katonák távoztak. Aztán végigsimította tenyerét kopaszra borotvált fején, és megindult a szomszéd felé.

Másnap nekiálltunk a készülődésnek. A férfiak egy része vadászni indult, szerencséjük volt, hoztak egy szép szarvast. Megnyúzták, zsigerezték, ott dolgozott rajta mindegyik. Az asszonyok a lepénysütésre készültek. A téli veremházak hűvöséből előhoztunk a maradék bozátot is. Ej, még a szagát sem bírom ennek a lének! A kölest is sajnálom belőle, amiből kiforralják! A gyümölcsökért persze szívesen mentem a lányokkal. Egy párat szedtünk, egy párat ettünk - kacagással telt meg az erdőszél, olyan jó volt az mindig! Aztán a múlt őszről volt még valamennyi mag is, azt is előhozatták velünk, és a maradék aszalt gyümölcsöket is kiterítettük férgezésre. A falu apraja meg izgatottan rohangált fel-alá, ricsajozva kergették egymást a sátrak között. Az asszonyok pusmogtak, találgatták, vajon mi készül, ki jön, melyik nemzetfő? Egyedül az öreg Patony berzenkedett megint. Patony, aki bár nem volt avatott, azért sok mindent tudott, amit annakidején Botár apó is. Ismerte a füveket, a kő- és a csontvetést, olvasott a tűzből, a vízből, megmondta mikor milyen időt várhatunk. De még ennél is többet tudott, hisz a régi énekekre is ő tanította az ifjabbakat, mesélte a gyerekeknek az őseink csodás tetteit. Csak mindig morgott, ha nem akadt elég dolga, persze akkor is morgott, ha tette a dolgát. Bárki idegen jött, veszedelmet látott benne. Bármi új dolog került a faluba, bizton állította, őseinknek is volt már ahhoz hasonlatos, és biztosan jobb is volt az övék. Ha napot jósolt, és véletlen eső lett belőle, biztosra vette a rossz szellemet, ami éppen kerülgeti a falut. Ilyenkor végigjárta a sátrakat, veremkunyhókat és mindenfélét elszórt bennük, csontokat aggatott erre-arra. Egyszer a mi sátrunkba hívatlanul lépett be, s az asszonyok oldalán szórt szét lószemetet valami kór ellen. Ezen úgy megdühödött apám, hogy egy bottal kergette ki Patonyt a határba. Másnapra visszakerült az öreg, és nem esett többé szó az esetről, de a piszkot nekem kellett kihordani. Persze, hogy melyikőjüknek volt igaza, a mai napig nem tudom, de nem ütötte fel fejét semmi kórság akkor sem, utána sem.

Patony most sem lelte örömét a látogatókban, sőt talán jobban nekikeseredhetett, mert apám után loholt egész nap, rágta a fülét reggeltől estig.

- Kál! Nem helyes több száz katonát közibünk engedni! Ha felesznek mindent, mi marad nekünk? És ki tudja, miféle bajt cipelnek magukkal?

Apám egy ideig szótlan tűrte Patony ágálását, tudta jól, nincs válaszra kötelezve. De bármerre is fordult, az öreg nem tágított mellőle, csak a nyomában maradt állandóan.

- Ej már Patony! - nézett szembe vele apám, mikor elege lett a kéretlen kíséretéből - Küldtem volna el őket? Mit hittek volna, mit rejtegetünk itt?
- Küldted volna el őket! Mi közük hozzánk?
- Bejöttek volna maguktól is, de akkor már nem békességben! Hallottad-e, hogy minap Koppányt is levágták, pedig ő aztán jóval nagyobb hatalommal bírt nálam!

Láttam, ahogy Patony szeme kikerekedett, pupillája összeszűkült, úgy tűnt, iziben megfullad a torkán akadt szótól, de végül sípoló hangon mély lélegzetet vett, s visszatért arcába a vér.

- Koppány urat leölték?
- Le bizony. Nekiment Veszprém várának, és ezért ledöfte a német.
- Tudtam, hogy az idegenek bajt hoznak ránk... - nyögte Patony.
- Koppány kereste a bajt.
- És Ajtony, Gyula, Vajk! Hagyták veszni?
- Vajkot pajzsra emelték. Koppány őellene vonult éppen, Vajk hívta a németet - hát nem hallottad a beszédet?

Patony zavarodottan állt apám mellett. Mereven nézett kifele, s mikor már azt hittem, megnémult, akkor bukott ki belőle a szó:

- Mivégre hívták meg fejedelemnek Vajkot?
- Esküt tettek uraink Gézának, hogy pajzsra segítik fiát.
- Igen, Géza... - majd felkiáltott -  Mit tettél a népeddel? Békességet ígértél a kereszttel!
- Mondják azt is, - próbálta csendes szóval csitítani az öreget apám - hogy Koppány nem követte volna a keresztet, hiába volt ígérete rá. - de Patony csak hangoskodott tovább:.
- Hát Géza követte-e? Vagy közülünk hányan követjük? Mondd! Ez lesz a sorunk? Leöljük egymást, nyugati törzseket szolgálunk majd, és a zsidounak áldozunk?
- Erősebb a kereszt mindahányunknál. - suttogta apám - Meglásd, Isten jó lesz hozzánk.

Patony csak a fejét rázta.
- Magad meglásd, megtörik a múltunkat! Elűzik szabad szellemünk, s könnyen szolgává teszik a másikat, ahogy tették Súrral, Bulcsúval, Léllel!

Apám nem válaszolt, csendben nézte az öreget, majd szótlanul fordult, ellépett onnan. Patony nem követte már őt. Csontot kotort elő, és maga elé vetette azt a földre. Némán állt, majd felmarkolta a csontokat, és megindult jurtája felé. Kezéből kipergett a homok, a csontokat is elhullatta - nem hajolt utánuk.