Ősszel
Fölöttem rohant az őszi ég,
vöröslő tüzek lettek a lombok,
a gyárfalak konokul feketék,
s én, ki ezer éve haldoklok,
megálltam e romos esten,
néztem, hogy leng át a fény a kereszten,
alig messze, felém dőltek a sírok,
s én, ki lomhán és lassan írok,
közel a temetőhöz,
hallom, ahogy ide búg a pályaudvar,
s nem tudom,
hogy kürt sivít, vagy kivert ebek,
de tucatnyi barna vagont
vitt, mint alvadt sebet,
a sínek hada,
ember állat és a gép,
így robotol egy évszázada,
és mindenhol házak,
ezernyi tető alatt az éggel
összeégve forró lázak,
és az ablakok megett
milliónyi hajnal ébredhetett,
míg szaga kelt egy itt feledett tálnak,
s keserű szemekkel hajamba szállnak
a fáradt illatok,
a lépcsőház komoran hallgatott,
mint aki éppen hal
és hallgatag falakkal
lestek rám a szobák,
s rám döntötte
nyomorát.
a külváros éj.
Ahogyan ma egymagamban ültem,
száz éve már így szoktam,
lecsukódó pilláidnak
rezdülését hallottam.
Pedig messze voltál,
de én láttam,
ahogy kezed összeteszed,
mintha imádkoznál,
s ujjaid olyanná lettek
mint az ostyaszínű telek,
s én egy másik nőbe hittelek,
kit nem is láttam egészen,
de akkor te lettél ő, és ő lett te,
úgy ragyogott a fény is felette,
mint rajtad,
mikor szép kezedből
szentség-arcod kitakartad.
