Cs.-nak

Egykoron

Angyalok jártak nálam

öleltek, ölelték vállam,

de ma, mint a fagyott korom,

úgy ül falamon

a sötétség.

S hiába látom

aggott fák fekete húsát,

s polcomon guggolnak

feszes keblű múzsák.

Hiába ölelik szikkadt

rögök a búzát

földem alatt;

elveszett a múltam,

s csak a múltnak vágya maradt.

Ma csak egy Angyalra vágyom,

éjbe hajló esteken

görnyedve az ágyon,

gyűrött ruhámban kopottan,

s keresem messze,

de ablakom hiába nyitottam,

hiába liheg

a függöny,

hogy arcomba szálljon ódon szaga,

hiába vicsorog

az éjszaka,

üres ott  minden,

csak a hajnal

villan rám szelíden,

s átoson

a végtelen fasoron,

majd a hegyek fölött kel,

s homlokomra dől

kivérzett szemekkel.

Régen

csak féltem,

s hiába voltak értem

oly sokak,

ma csak halottak;

egykoron adtak,

mára megtagadtak.

Bárhogy jöttem,

mindég későn,

magamat veszejtve

magamat emésztőn,

egyre több  a ráncom,

annyiszor vezettek annyi láncon,

mégsem lettem költő,

pedig annak látszom.

Úgy nőttem én

mint kacs a tőre,

s már ezer éve senki

nem vett ölbe.

Így igéz meg ma is minden,

halk ámulat, beteg ábránd,

s úgy villan az asztalon

mint ott felejtett konyhakés

s tenyeremben nem virágzik

ölelés.

Ma az vagyok,

ki mindig retten,

pedig hősnek születtem.

Rossz században, későn,

tollá rohadt a vésőm,

így korhad el bennem

ezer szobor, szent alak,

csak a szavak bántanak,

s bár temetőn is

van nevemmel

tucat halom,-

elenyésző sokadalom, -

megválasztom, ki temet,

mert van rá okom

kiontani szívemet!