Szememben legszebb a szomorúfűz,
alatta mélyen alszik a mező,
a tövénél halkan pattog a tűz,
mellette büszke fekete fenyő.

Szelíden szisszen az éji szellő,
bájosan bujkál ágai között.
Magányos rétet rejt el az erdő
fáradt falvak és városok fölött.

Hold hűvös fénye, varázs-fehére
- levél fonákján ezüst foglalat –
erős cérnával ereket fércel,
színére mintáz mélyzöld árnyakat.

Fű a fekhelyem, fa az otthonom
védőn oltalmaz vékonyka ága,
altató dalát halkan dúdolom
s betakar békés lombkoronája.

Fél a fűzfa. A csendet siratja
- tiszta könnyeket hullat kezemre -
lentről felhallik egy harang hangja,
zaj s nyüzsgés: nyugalmat temetnek.

2005-05-17