Séták fiaimmal: archívum
 

Ha csontunk már a mélyben porlad,
ne sírjatok! Nyugodjanak csak a holtak,
hiszen nekik már úgyis mindegy,


hogy könny, vagy eső hull rájuk – egyre megy -,


egy lélekké váltak azok a csontok;


köztetek él ő, rátok vigyázva: boldog


majd akkor lesz igazán, ha látja,


hogy bennetek nyílik ki szíve virága.


 


*


Tudod, ha a patak csobban,

akkor odanézek mindig,


hátha Anya üzen halkan;


Tudod, ha a patak csobban,

valami fontos történik


a mi csendes világunkban.


*


Nézzétek: e fák nem holtak,

még élnek, hiszen élni kell!
Idén is virágot hoznak,


és sötétzöld levelükkel


üzennek, hogy lesz még holnap!


*


Az erdőben játszik a Fénytündér,

fáról-fára pajkosan szökellve;


meg-megrebben néha egy falevél,


s ezernyi szikrát szór a szemedre.


Hunyd be, s ha kinyitod éppen jókor,

az ágak közt észrevesz hirtelen:


nyakadba ugrik s hajadba csókol--


talán ilyen lesz majd a szerelem.


*


Szűz a rét, kacagó lányként
Fekszik hanyatt a dombon,
Hozzábújni hogyan merjek--


S mit kéne néki szólnom?


Nézd, szőke árvalányhaját

megfésüli most a szél;


- bár kócosan is gyönyörű -


akár egy álmos tündér.


*


Katsumoto Nagyúr tudta:

kevés igazabb létezik;


szemedre festi színeit


s álomba ringat illata,


 


szélben int és magához hív,

- ó, törékeny, kicsiny élet! -
rátalál a fáradt lélek,


vérző, avagy szerelmes szív,




ha tiszta szépséget keres,


vagy vigaszt, ha valami fáj…
Igazat szólt a szamuráj:
Minden virág tökéletes. 


*


Víztiszta volt, majd ködbe bújt a múlt;

viharként tombolt, aztán elsimult.
Régi, szép emlék: kissé megfakult.


Néha szinte elszáguld a jelen;

máskor meg áll, s jelet hagy szívemen:


öröm, bánat, harag… és szerelem.


 


A jövő… ő még nem érkezett el.
Hogy láthassuk majd, már most óvni kell!
Ha nem tesszük… érte ki vezekel?


*


Hajnal van, és a munka már

pezseg a mezőkön.
Késő estig eltart akár,


míg a hold előjön.


Kapál és metsz, szőlőt ültet,

- dér ül ősz fejére -


s dúsan öntözi a földet


arca verejtéke.


Tudja, hogyan vetik a búzát,

s mikor aratják azt;


Gyűlölöm, hogyha azt mondják:


tanulatlan paraszt.


*


A szomszédos gesztenyefán

bolyhos gyertyák gyúlnak,


szelíd tükörképei az


égi vándoroknak.


Csillagokat szór ránk a nap

tenger levél között:
Talán a karácsony idén


májusba költözött.


*


Ma ne menjünk messze,

csak a kerti padig!
Látod, alig-alig


tettünk meg pár lépést,


de a fű illata,


és a rigók dala


majdnem olyan édes,


mint mézfényben fürdő


tündöklő mezőkön!


*


Én szeretem a sötétet,

a csillagfényes éjt;


ahogy csendjével átölel,


mint Anya, hogyha félt.


Mikor elhallgat a város,

megnyugszik a szívem;


elhagyja gondját s megfürdik


tiszta Holdezüstben.


Az éjjel a csönd-szerelmem,

puha bársony csókja;


mások félik őt… hogy miért?
Csak az Isten tudja.


*


Büszke vár magaslott itt régen,

köszöntve a reggeli Napot;
elbújva a hegyek szívében


évszázadokig várakozott.


Szél jár most arra, dalát fújja,

vele szállnak halvány emlékek,


hallgasd csak, szemedet lehunyva,


amiről a kövek mesélnek.


*