Fehér tájon télcsend magánya,

még szállingózik a hó puhán.

Tolldunyhát húz a föld magára

és madárkák alszanak a fán.

De felébred lassan a világ,

ahogy a tavasz ablakot nyit:

rövidülnek már az éjszakák

minden nap egy jóakaratnyit.

És végük lesz a zord szeleknek,

éled a fű, a jégcsap csöpög;

lám, bizakodva énekelnek

az ágak közt a kis hírnökök.

2013 – 02 – 19