A név nélküli székely balladája VI. rész

Aznap éjjel
magyarokat


gyilkoltak le Ilván;


vérgőzös és részeg aggyal


tombolt a sok román.


Mint vadkutyák, úgy vetették


maguk a nyom után.


Ölni vágytam s
elrohantam


egyenest Hévízre,


a kovácshoz mentem, aki


az oroszt vezette,


mondom, meghal, és azután


pokolra száll lelke.


Családja volt,
felesége,


s egy kicsi lánykája.


Csupor mellett hallgatott meg,


s meggörnyedt a válla.


A vérontást akarta ő


kerülni, hiába.


Talán össze kéne
ülni


mindenki embernek,


háború sem lenne talán,


hogyha szót értenek.


„Isten adjon minden jót hát…”


Így adtam én kezet.


Megkerestem a
vén örményt,


ki annyit segített;


egy mérlegbe jó búzát és


konkolyos ocsút tett.


„Látod fiam… itt a titok…


csak nézd a mérleget,


nem hazudik, s
azt mutatja,


jóé a győzelem!”


…és akkor én azt gondoltam,


azt súgta az eszem:


talán éppen én leszek az


a tiszta búzaszem.




Visszaszöktem magyarhonba,


fegyvert fogni újra;


véres sárban meneteltem,


s fedezékbe bújva


néztem a sok jenki gépet:


hogy hazám bombázza.


Vesztettünk és
hazamentem


hol furcsa világ várt:


felkerestem öcsémet is,


a helyi komisszárt.


Megtudtam, hogy elvitette


sógorom, Durdukást.


Lett egy fia,
ukrán nőtől,


a Jóska nevet kapta;


Sztálin után nevezte el


nagy büszkén mutatta.


Elfeledte, hogyan éltünk


odafönt hármasba.


Öcsém olyan
idegen lett,


máshogyan beszélt már,


éreztem, hogy a házában


rám semmi jó nem vár.


Elmentem hát a kunyhóba,


hol régi pernye száll.


Találkoztam
azután én


sokféle népekkel,


mondtam, hogy én segítek, ha


van mit, s hogyha kell;


- aztán jött a kényszermunka,


 a bűnös vezekel.