Felkelek
reggel és érzem:

a térdem már megkopott;

és időnként ott is fáj már,

ahol amúgy nem szokott.

Csókolom! –
köszönnek az ifjak

- naponta legalább száz -

s szépen tudomásul veszem,

hogy már mindenki magáz.

Régvolt
tüzek, hosszú éjek,

harsány cimbora kellett,

ma jobban érzem önmagam

búgó kandalló mellett.

És a zaj… a
zajból elég!

BÉKE az, amire vágyom!

Járjanak itt gyermekeim:

Csöndfiam s csöndleányom!

…Halkabban
nézem a szépet,

s látom is… ez tán semmi;

de lehet, ebben van minden:

ilyen öregnek lenni.