Aranylant

Az apám egy igazi bigott, több
értelemben is. Bigott angol és bigott anglikán.

Apám szerint egyetlen igazi
egyház van, mégpedig az anglikán. Mindenki más erkölcstelen, képmutató és
hazug. No meg sarlatán. SARLATÁN. Ez a legmeglepőbb – hogy ez a szó miként jön
a valláshoz, fel nem foghatom, de már megtanultam, hogy jobb, ha nem kérdezek
apámtól ilyeneket.

Vallási kérdésekben meglepően
agresszív tud lenni, pedig amúgy joviális, nagylelkű ember; pontosabban annak
mutatja magát mások előtt. Órákig képes vitatkozni, járkálni körbe-körbe a
könyvtárszobában, pipával a szájában, vagy a kezében; s közben vadul
gesztikulál. Különösen akkor ragadja el a hév, ha a katolikusokat kell szidni.
Akkor aztán kifogyhatatlan a becsmérlő jelzőkből: lázító, elégedetlenkedő, pápista, álszent, ÁLSZENT! Ezt mindig
kiabálva mondja, a pipáját magasra emelve.

És ilyenkor a vitapartnerére
néz, megáll egy kicsit és tart egy perc hatásszünetet.

A legszebb szó az egész
tirádában az álszent… Nem, nem így: csupa nagybetűvel, kiabálva: ÁLSZENT! Felkiáltójellel.

Hallom én nem egyszer, miket
mondanak a klubbéli barátai, és látom, apám hogyan bólogat hozzá nagy lelkesen.
Meg aztán vannak olyan dolgok, amiket az ember még a naplójának sem mond el.
Elvégre mégiscsak az apám.

Annyira angol, amennyire angol
egyszerűen nem is lehet az ember. Az öltözködése, az étkezések, egyáltalában:
az ételek, a klubok, ahol tudom, hogy nem érzi jól magát, de elmegy, mert el
kell mennie, a merev szokások, a kiszámítottan finomkodó modor, vagy modorosság,
az erőltetett raccsolás, mert az olyan „úrias” (vagy „úlias”?), az a furcsa,
kiszámított és felsőbbrendű gúny – amely persze sohasem nyílt – másokkal
szemben, aki „alacsonyabb rangú”, mint ő – pusztán azért, mert nem angol.

Csak az az igazi, ami angol.
Mindenben, mindenkiben talál hibát. Az amerikaiak nem tudnak angolul, a
franciáknak pocsék a konyhájuk és neveletlenek, a németeknek nincs humoruk, a
hollandok makognak, a négerek túl feketék, az írek ostoba fajankók és
rebellisek, és így tovább, és így tovább. Minden nemzet fiaira vagy lányaira
van valami találó megjegyzése még akkor is, ha sohasem találkozott élő
némettel, írrel, franciával.

A kedvencem az „igazi angol
tea”. Csak azt hajlandó inni – az „igazi” angol (megjegyzem: skót…) whiskeyn kívül,
minden nap, hajszálpontosan öt órakor szolgálja fel Tom egy kis tejszínnel és
teasüteménnyel. Csak „igazi angol teát”. Ezen mindig nevetnem kell. Angol tea?
Angol?! A mi éghajlatunkon?! Kiszárítani sem lehetne itt a teát, nemhogy
termeszteni… Hová figyelt apám a természetrajz órákon annak idején, nem tudom,
de hogy a tanárára nem, az biztos.

Angol tea… Indiai az, persze.
De India angol gyarmat, és apám nézete szerint így – angol…

Sajnálom, hogy kissé
elragadtattam magam. Mindig ez történik, ha apámmal szóváltásom támad.

Szóváltás, hm. Ez is egy szép
kis eufemizmus. Nevezzük csak „veszekedésnek”, mert az is volt. Apám szereti
ezeket a finom szavakat, én már kevésbé. Inkább kimondom, amiket gondolok.

Most éppen azon tört ki a
veszekedés, hogy el akartam menni a színházba, megnézni annak a William Butler
Yeatsnek a darabját, a Cathleen ni
Houlihan-t.

Alighogy felvetettem az
ötletet, apám menten felugrott a karosszékéből, és tett felém pontosan három
lépést.

- Albert… - zihálta. - ALBERT! (Itt már felemelte a hangját, de
a műraccsolásra azért nagyon ügyelt). - Ezt akarod te megnézni? EZT? Ezt a… ezt a…
nem is tudom kicsodát? Ezzel az ír förtelemmel szennyeznéd az elmédet?

És itt elakadt a szava.
Gyanítom azért, mert fogalma sem volt, miről szól a darab, gondolom, némely
barátjától hallott valamit a klubban, de a szokásos hatásszünet azért megvolt.
A villámló szemekkel együtt.

Megtanultam már, hogy még az
irodalom terén sem hajlandó apám engedni egy jottányit sem az úgynevezett
elveiből. Csak az angolok tudnak írni. Más nem. Csak az angol az igazi nyelv.
Minden más csak silány próbálkozás a kommunikációra. De még az angolokban is
válogat. Chaucer, az igen – igaz, alig érti a sok száz évvel ezelőtt íródott
szöveget – de az „igazi, tiszta angol”. Lelkesedik érte. Meg Shakespeare. És
bármi, ami éppen divatos. Másokról alig akar hallani. Wilde? Ugyan már… nem is angol, meg hát, hm… „Ugye fiam, tudod, hogy micsoda förtelmes bűnöket követett el?”

Így el is tökéltem magam, hogy
megnézem a darabot. Ha tetszik apámnak, ha nem. Enyém a pénz, amiből a jegyet
veszem, azt nézek meg, amit akarok.

A darabot a múlt héten néztem
meg először. Aztán még egyszer, tegnapelőtt.

Pedig első látásra nem volt
semmi különös; leszámítva a színészi teljesítményeket. Főleg az Öregasszony, Maud Gonne játéka… ennyi átélést, ennyi
tüzet, ennyi lelkesedést! Hihetetlen volt, magával ragadó! A díszlet egyszerű
volt, mondhatni pórias. De hát végül is parasztokról szólt.

Legfeljebb az lepett meg, hogy
milyen rongyokban szerepeltek az ír parasztok – gondoltam is először, ilyen szegény
lenne a társulat? Aztán eszembe jutott, hogy mindez több, mint száz évvel
ezelőtt játszódott.

De a darabot nem értettem.
Teljesen nem. Szokványos történetnek tartottam, aminek tapsolnak az írek
Londonban, mert a hazájukban játszódott, és tapsolnak a betévedő angolok, mert
így illik, vagy tapsolnak, mert jó volt a színészek alakítása.

Utánanéztem a történelmi
háttérnek is; Killalában történt,
1798-ban a Wolfe Tone-féle felkelés
idején. Gyerekkoromban én is árulónak tartottam a lázadó íreket, akik francia
segítséget kértek. Ehhez persze apám szavai is hozzájárultak: „Rebellis, ostoba ír gazemberek, mi mindent
megtett értük a Korona, és lám, ez volt a hála! Ezek csak lázongani tudnak!
Felforgatni!”

A könyvtárakban elég egyoldalú
volt a történet bemutatása; de voltak részek, amik elborzasztottak: a
„félakasztás”, hogy kicsikarjanak valamiféle vallomást az összeesküvőkből, a
több száz halott, a mészárlások, a megtorlások… Wolf Tone öngyilkossága, hogy
inkább elvágta a saját torkát, de nem akart a bitófa alá menni, ha már a
sortüzet – a dicső halált – megtagadták tőle…

Nem. Ezen a ponton azért
elgondolkoztam: biztos, hogy jó volt, amit az angol hadsereg tett? Jól
cselekedtünk, mi angolok, jó keresztényekhez méltóan? Mi lehetett az oka annak,
hogy az írek ily ádázul lázadtak ellenünk, angolok ellen?

Maga a történet teljesen
hétköznapian indult: egy házasságra készülő fiatalember és a családja. Apja
számolgatja a vagyonkát, száz fontot - ami tetemes összeg volt akkor – és
mennyire, de mennyire megmutatta az ír – vagy akár a skót, az angol, vagy
bármelyik – paraszt gondolkodásmódját! A pénz, a vagyon biztonságot ad.
Nyugalmat ad. Lehetőséget a jobb életre.

Van egy rész, amit nagyon
megragadott. Szerencsémre Peter O’Brian, az egyik barátom meg tudta szerezni a
szövegkönyvet. Hiába láttam kétszer is, azért annyira nem jó a memóriám, hogy
szó szerint idézzem. De most idemásolom.

PETER [Feláll, kezébe veszi a táskát és
kiszórja belőle a pénzt]. Igen, nagyon jó üzletet kötöttem neked, Michael. Az
öreg John Cohel előbb vagy utóbb megtartotta volna ennek egy részét. ’Hadd
tartsam meg a felét, amíg az első fiú meg nem születik.’ mondja ő. ’Hát nem
fogod.’ mondom én. ’Akár lesz fiú, akár nem, az egész száz fontnak Michaelnál
van a helye, mielőtt a lányod a házba hozza.’ Aztán beszélt vele a felesége, és
végül odaadta.

Hát persze. A paraszti ösztön
és gondolkodásmód. Tulajdonképpen nem más, mint a földesurak gondolkodásmódja –
csak éppen kicsiben… És lám, ilyenek a mi parasztjaink is, az angol parasztok
is. Éppen erre utal ez a rész is:

PETER. Te vagy a legjobb asszony
Írországban, de azért a pénz is jó. [Újra átszámolja a pénzt és leül]. Sose
gondoltam, hogy egyszer majd ennyi pénzt látok e négy fal között. Most, hogy a
miénk, nagy dolgokat tehetünk! Megvehetnénk azt a tíz hektár földet, most, hogy
Jamsie Dempsey meghalt, és bevethetjük. Elmehetünk a vásárba, Ballinába, hogy
megvegyük a marhákat. Michael, Delia kért pénzt saját magának?

MICHAEL. Nem. Nem úgy tűnt, mint aki
észrevette volna, vagy foglalkozna vele egyáltalán.

BRIDGET. Nem is csoda. Miért is foglalkozna
vele, amikor itt vagy neki te, egy erős, fiatal és rendes férfi? Büszke lehet
arra, hogy te vagy neki, egy komoly fiú, aki jól fog bánni a pénzzel, aki nem
veri el az egészet, és nem is költi el italra, mint egyesek. [2]

Nekem bizony úgy tűnik,
semmiben sem különböznek a mieink az írektől. Ugyanazok a szándékok, ugyanazok
a mozgatórugók; a megélhetés, a gazdagodás – ami egyenlő a vagyonnal, az anyagi
biztonsággal.

Közben a többiek valamiféle
éljenzést hallanak az utcáról, nem tudják mire vélni. Aztán kiderül, mi az,
illetve KI AZ… Az ÖREGASSZONY.

Az öregasszony, akit mindenki
szánakozva fogad. Aki mindenki sajnál, sőt, egyesek bolondnak vélnek.

Hát ez az! Ez az, amit nem
értettem, amit nem fogtam fel, amikor először néztem meg a darabot… Először szó
szerint értettem, és természetesnek vettem, hogy majd a „barátok” meg a
„szomszédok” segíteni fognak, de aztán…

„A
túl sok idegen a házamban”… hiszen ezek mi vagyunk… az angolok. Mi
vagyunk ott az ő házaikban, az otthonukban, ahol semmi keresnivalónk nincsen.

És a „Négy gyönyörű, zöldellő föld!”
– az meg nem más, mint a négy írországi provincia.

Én meg beleborzongtam.
Egyszerűen sokkolt. Lopva néztem körül, mit szólnak a többiek, észrevették-e
egyáltalán ennek a pár sornak a rejtett értelmét, az utalást… Hát persze, az
írek észrevették. Még hogy ostoba fajankók! Az angolok meg tapsoltak, gügye
módon mosolyogva.

Vajon megnézik újra, ha valami
színházi kritikus megírja, miről is szólt ez a darab?

Nem. Nem értik. Nem is
érthetik. Ehhez írnek kell lenni. Én sem értem teljesen, mert azért nem tudok
lelkesedni teljes átéléssel.

ÖREGASSZONY.
Gyere ide közel hozzám, és mesélek róluk. [MICHAEL mellé ül a tűzhelynél.] Volt
egy vöröshajú ember az O’Donell családból, északról, és egy másik férfi
O’Sullivanéktől, délről, és volt az a Brian, aki életét veszítette Clontarfnál,
a tenger mellett, és sokan voltak nyugaton, vannak, akik sok száz éve halottak
már, és vannak, akik majd csak holnap halnak meg.

[PETER
odamegy az asztalhoz, elképedve bámulja a kezében lévő shillinget, és megáll
sutyorogni BRIDGET-tel.]

ÖREGASSZONY.
Nincsen. Bár sokan ajánlották fel szerelmüket, soha nem osztottam meg az ágyam
egyik szerelmemmel sem.

ÖREGASSZONY.
Arról a reményről, hogy visszakapom a gyönyörű földjeimet; arról a reményről,
hogy egyszer majd kiteszem az idegeneket a házamból. [4]

Az öregasszony teljesen
megbabonázza a fiút, Michaelt, aki végül otthagyja a házat, a családját, a
menyasszonyát, a biztos létet és megy az öregasszony után, visszaszerezni a
földjét… nem, nem az öregasszony földjét. Az írek földjeit. Megy elkergetni az
idegeneket. Nem, nem azért megy, hogy az öregasszony házából kiverje a
bitangokat, hanem hogy Írországból kergesse el a megszállókat.

Talán egy versbetét volt, ami a
legjobban sokkolt. Nem is jó szó a „sokkolt” erre; amelyik a legnagyobb
hatással volt rám, és a szomszédos üléseken lévőkre. Egy egyszerű, de mégis
nagyszerű vers volt az.

Mennyire lelkesítő, mennyire
magasztos ez a négy sor! És mennyire igaz is! Lám, tényleg így lett: nem
feledték ezeket az embereket, a hősöket, beszélnek róluk, hallanak róluk,
emlékeznek róluk!

PETER
[PATRICKnak, miközben kezét a karjára teszi]. Nem láttál egy öregasszonyt, aki
erre jött az úton?

PATRICK.
Azt nem, de láttam egy fiatal lányt, és olyan volt a járása, akár egy
királynőnek. [6]

A közönség őrjöngött. Maud
Gonne játéka pont úgy megbabonázta őket, mint Cathleen a darabban Michaelt.
Cathleen… rájöttem, ő nem más, mint maga Írország, aki felébred halottaiból,
aki újra ifjú lesz, mert mindig lesznek fiatalok és bátrak, akik kiállnak a
szabadságért…

Torokszorító az élmény. Igen
az; még akkor is, ha tudom, hogy ellenünk, angolok ellen szólt az a vers. Meg
az egész darab.

De nem tudok haragudni.
Megértem őket. Meg aztán… ez csak egy ártatlan színdarab. Az emlékezésről szól.

Hát ideköltöztünk, ebbe a kis
fürdővárosba, délre. És ahogy kipakoltunk Margot-val, kezembe akadt ez a régi
napló.

Nincs már kivel beszélgetnem.
Margot csak a virágainak él, azok között őgyeleg, beszél hozzájuk, ápolja,
gondozza őket, mintha betegek lennének. Micsoda derék asszony… Felnevelt három
gyereket. Ők már elmentek, John Londonban ügyvéd, James egy hadigyárban
igazgatóhelyettes, Cecilia meg… nos Cecilia meg ott van a férje mellett
Cambridge-ben.

A régi barátaim már rég
meghaltak. Apám sem él már… elhunyt 26-ban. Milyen szigorúan ítéltem meg annak
idején! Forró volt a fejem még…

Ahogy olvasom a régi naplómat,
amit még alig huszonkét évesen írtam, megannyi már-már elfeledett emlék bukkan
fel.

Most ötvenhat éves vagyok.
Beteg. Fáradt vagyok, nagyon fáradt. De azért még megrázom magam, és visszaemlékezem
arra, amire érdemes visszaemlékezni. És vannak olyan események, amelyek
segítenek emlékezni…

Nem olyan régen olvastam egy
verset, W.B. Yeatstől, a címe ez volt: A
férfi és a visszhang.

És amikor olvastam, eszembe jutott
az az ifjúkori élményem, a színházban…

Milyen sok minden történt
azóta… Harcoltam a fronton a Nagy Háborúban, hadnagyként a tüzéreknél. Láttam
sok halált, nyomorúságot. És biztosan öltem is. Biztosan. Jó tüzérhadnagy
voltam, jól irányítottam az embereimet. És ők jól céloztak. Vagyis öltek.
Öltem. Embert öltem.

Nem vagyok erre büszke, bár
kaptam kitüntetést is. A háborút mindenesetre megnyertük.

Szóval, itt van az a vers, az a
Yeats vers. Olvastam közben is, persze. Nem feledtem azt a színdarabot, azt a Cathleen-t. A fronton hallottam a Húsvéti felkelésről, és később olvastam
a versét is, mikor is… 21-ben? 22-ben? Nem emlékszem már pontosan.

Kalandoznak a gondolataim.
Megengedhetem magamnak. Nem tudom, mennyi időm van még hátra, mennyit enged még
nekem a rák.

Szíven ütött, ahogy elolvastam
ezt a verset. Talán jobban szíven ütött, mint az a szívroham két éve még
Londonban. Persze nem ugyanúgy – a londoni sebet ejtett a testemen, ez pedig a
lelkemen.

Úristen! Úristen… Ez a Cathleenről szól. És 1916-ról. A Húsvéti Felkelésről. A
lelkiismeret-furdalásról. Az önmarcangolásról. Rólunk. Róluk.

A Cathleen ni Houlahin-ről. A darabról, aminek tapsoltam. A darabról,
aminek éljeneztem. A darabról, ami megríkatott.

Istenem. Yeats magát vádolja
azért, amit mi, az angolok követtünk el. Azért ostorozza magát, hogy az emberek
kimentek az utcára harcolni. Az ő írása miatt. Az ő szavai miatt…

Ez fanatizálhatta az embereket?
Ezekre a sorokra gondolt vajon Yeats? Én nem kérdezhetem meg tőle…

Olyan sok minden láttam már,
olyan sok mindent átéltem, hogy erre most aludnom kell. Nem egy, nem kettő
éjszakát. Azt hiszem, sokat.

De én lelkesen tapsoltam annak
a darabnak anno, még akkor is, ha nem is értettem meg teljesen. Most már talán
értem, és érzem is.

[1]
W.B. Yeats: Cathleen ni Houlihan. (Részlet). A szerző fordítása.

[2] W.B.
Yeats: Cathleen ni Houlihan. (Részlet). A szerző fordítása.

[3] W.B.
Yeats: Cathleen ni Houlihan. (Részlet). A szerző fordítása.

[4] W.B.
Yeats: Cathleen ni Houlihan. (Részlet). A szerző fordítása.

[5] W.B.
Yeats: Cathleen ni Houlihan. (Részlet). A szerző fordítása.

[6] W.B.
Yeats: Cathleen ni Houlihan. (Részlet). A szerző fordítása.

[7]
W.B. Yeats: Az ember és a visszhang. (Részlet). A szerző fordítása.

[8] W.B.
Yeats: Cathleen ni Houlihan. (Részlet). A szerző fordítása.