A Húsvéti Felkelés – A csata

A Rózsafa

Így beszélt
Pearse Connollynak:

„A beszéd könnyű ám,”

„Rút szótól száradt le minden

Levél a rózsafán;

Vagy a keserű szél volt az,

A tengerről talán.”

„Nem kell
más, csak a locsolás,”

James így felelt menten,

„Hogy viruljon újra a zöld

És szépen rügyezzen,

Virágot hozzon a bimbó,

S a kert dísze legyen.”

„De honnan
szerezzünk vizet,”

- Szólt Pearse Connollynak -

„Mikor kiszáradt minden kút?

Világos, mint a nap:

Hogy öntözzük a rózsafánk,

Csak a vérünk maradt.” [1]

Cork,
1936, augusztus 13.

Valahogy így kell kezdeni egy
visszaemlékezést, ezzel a verssel. Mennyire igaz ez a vers, mennyire érezte ezt
Yeats, még akkor is, ha nem vett részt az egész felkelésben, még akkor is, ha
nem értett egyet vele. Még akkor is, ha ellenezte, mert nem érezte időszerűnek.
Még akkor is… vagy annál inkább.

De lám… akárhogyan is, de igaza
volt. Kellett a vérünk. Kellett az a drága ír vér, a kiontott vörös cseppek, és
a rózsa… az a rózsafa… magához tért végül. Ha nem is teljes szépségében, de
magához tért. Él és virul. Él. Bőven megöntöztük a gyökerét.

Megjártam én a frontot is.
Harcoltam a Brit birodalomért, feküdtem a lövészárokban, hasaltam a hideg
sárban. Túléltem egy gáztámadást, és láttam a bajtársaimat meghalni, igen
változatos módon: kit lelőttek, kivel gránát végzett, ki meg betegséget kapott
és elsorvadt, mint a nem öntözött virág. De az a háború nem az én háborúm volt.
Nem az én harcom. Nem éreztem a magaménak. Miért is éreztem volna annak? A Nagy
Háborút – mint minden háborút – a politikusok csinálták, ám mi, a kisemberek vívtuk
meg. Mi szenvedtünk ott, miránk lőttek, mi lőttünk másokra, mi
éheztünk-szomjaztunk, mi lettünk tetvesek, kaptunk lövészárok-lázat, és mi nem
kaptunk köszönetet, hálát…

Mindegy. Nem is ezt akarom
mondani, csak muszáj ezt is megemlítenem, hiszen valahogyan össze kell
hasonlítanom a két dolgot, ezt, és a másik csatát. A CSATÁT. Azt a csatát,
amiben benne voltam én is, amit a magaménak éreztem, ami a hazámról szólt, ami
az én népemről, az én kis elnyomott, megnyomorított népemről. A csata, ahol
átestem a tűzkeresztségen. Ahol férfi lettem. Ahol harcos lettem.

Beszélnem kell erről. És a
hősökről is, akik velem harcoltak. Velem, és értem. Mindannyiunkért.

Kis epizódszerepem volt nekem
abban a csatában, semmi különös, nem is tudtam sok mindent tenni, de… mégis. Ez
az, amire úgy emlékszem, hogy mesélni fogom még az unokáimnak is. Mert büszke
vagyok arra, hogy volt bátorságom. Hogy volt merszem. Hogy volt vér a
szívemben, és volt erő a karomban, hogy harcoljak. És láthattam azokat a
hősöket, akiket már soha, senki nem láthat többet. Némelyikkel együtt
harcoltam. Hallottam a szavukat. Pearse,
Connolly, Plunkett, MacDonagh, Clarke, MacDiarmada, Ceannt…

Megpróbálom felidézni, mi
történt akkor, az utolsó napokon, 1916 áprilisának végén, Húsvétkor, de nem
lesz egyszerű. Csak pillanatképek ezek, mintha kis képeslapok lennének, a
szavaimmal illusztrálva, mivel igazi képek nincsenek. Azaz igazából vannak ám,
de a fejemből nem tudom idevarázsolni őket a fehér papírra. Ahhoz nem vagyok
elég jó. Ahhoz Plunkettnek kell lenni, Pearse-nek, vagy MacDonagh-nak.

Én nem vagyok se költő, se író.
Tőlem csak ennyire futja. Egy emlékezésre.

Hogy is történt…

A
dublini Posta épülete a harcok után, 1916

1916, április vége, Dublin, a
Főposta épülete és annak környéke

Puskaropogás. Lövések,
fülsüketítő zaj, csípős puskaporszag, keveredve a félelem verejtékes, sós
szagával. Szögesdrótakadály a Posta körül. Ágyúmorajlás. És elkapott kis
párbeszédfoszlányok. Nem lehet visszaadni az érzést, az érzéseket. A
lelkesedést, a bátorságot, a félelmet, a rettegést, a bizonytalanságot – nem,
ez lehetetlen. De meg kell próbálnom. Alig tizennyolc éves voltam akkor, fiatal
gyerek, aki épp a frontra készült. A Mauserembe kapaszkodva hallom, mit
beszélnek mások. Sokuknak nincsen nevük… nem emlékszik rájuk senki, csak a
családjuk, ha megmaradtak egyáltalán. De ők is hősök. Hazafiak. Bátrak. És
örökké élnek! Bennem mindenképpen.

*****

- Kit küldtek ránk ezek az
átkozott angolok?

- Lowe-ot… az a tehetetlen tökfejet.
Most meg Maxwell [2]
tábornokot, úgy hallottam. Gyűlölnek minket, gyűlölnek azok mindenkit. Vigyázz,
a mindenségit neki!

Egy puskagolyó szaggatta fel a
szürke vakolatot felettük. Szórványos lövések viszonzásul.

- A nyomorult tábornokjai…
miért nem a francia fronton akarnak ezek megdögleni? Miért minket kell
támadniuk? Mi nem akarjuk elfoglalni Angliát! Ennyire fontos nekik a
kiszipolyozott ír gyarmat?

- A tábornokok legfeljebb
aggkori végelgyengülésben halnak meg, ezt tudhatnád, Jonas fiam. Sohasem a
csatamezőn. Sohasem. Ott csak az olyanok halnak meg, mint mi.

Fütyülés. De nem emberi hang az
– egy gránát gonosz hangja, ahogy beleszakít az ideiglenes csendbe, majd
darabokat tép ki az egyik bérház oldalából.

- Rohadékok! Rohadékok! Ott
emberek laknak, családok, civilek, semmi közük ehhez!

Rázza az öklét tehetetlenül az
idősebbik.

- Az már biztos, hogy a pokol
angolokkal van tele, és ezt a rohadék Maxwellt maga Lucifer várja fortyogó
üsttel!

*****

Tűzben állt a belváros, Dublin
szép városa. Ágyúkkal lőtték a házakat, a Liffey folyóról is naszádok támadtak.
Gyávák. Gyávák! Gyáva, angol kutyák! Égjetek a pokol tüzében! Eszelős gyűlölet
fojtogatott akkor és a kezem akaratlanul is ökölbe szorult.

Szitokszó meg átok az van,
bőven, de sajnos a lőszer csak fogy és fogy… Egy-két lövést adunk csak le, azt
is hova… csak úgy találomra. Nincs kire, mire lőni. Jó fedezéket nyújt a tűz és
a füst az átkozottaknak!

Még jó, hogy végül is nem
hallgattak az emberek a proklamációra. Ezek a gazemberek beléjük lőttek volna,
az bizonyos. Még több áldozat lenne, a nagy semmiért.

Vagy ki tudja… ha tízezrek
jöttek volna, mit tudnának tenni ezek az átkozott angolok? Belelőnek a tömegbe?

Megtennék… most már tudom, megtennék!
1920, november 21… ugye sokat mond ez a nap? Ugye sokat… A Véres Vasárnap…
Amikor tehetetlen dühükben az emberek közé lőttek a futballmeccsen.

Vagy a Black and Tans
undorítóan kegyetlen tettei, a válogatás nélküli agyonverések, fosztogatások, mészárlások,
ütlegelések és a terror… [3]

*****

A napokig tartó csata közben láttam
sok érdekes embert, láttam a félelmet és az elszántságot az arcokon. Hősök
mellett hasaltam a fal tövében. Hallottam, amikor Pearse megidézte
Cúchulainn-t, az ír hőst és a segítségét, áldását kérte. Láttam Plunkettet,
nyakán a kötéssel, ahogy járt és lelkesítette a csüggedőket. Hallottam, amikor
Roddy Connolly beszélt az apjával.

- Apa, ki az a furcsa,
szemüveges fickó ott a fehér sállal a nyakában? Mit keres ez itt? Ahogy elnézem,
inkább ágyban kéne feküdnie…

- Az? Az fiam ott Joe Plunkett…
több bátorság van a kisujjában, mint az összes vezetőnek együttvéve.

Nem sokkal ezután James
Connolly-t eltalálták. Nagyon csúnya sebet kapott a lábán. Eljutott hozzám
később a híre, hogy egy székhez kötözve végezték ki az angolok, mert felállni
nem tudott. És eljutott hozzám az a pár szó is, amit a rabtársainak mondott:

- Ne aggódjatok. Akik aláírták
a kiáltványt, azokat agyon fogják lőni. De a többieket szabadon engedik majd.

*****

Néha-néha ki tudtunk nagy
óvatosan tekinteni; az angolok hordókból emeltek barikádokat, építettek
maguknak fedezéket. Sokan voltak. Sokkal többen, mint mi, és egyre csak jöttek,
a felszerelésük is jobb volt: tüzérség, géppuskák, elegendő lőszer. Nekünk meg
csak Mauserjeink voltak, némi gránát és pisztolyok. Utánpótlás meg semmi. Beszorítottak
minket.

Kezdetben még bizakodtunk,
amikor kilökdöstük a hivatalnokokat a Postáról és Pearse felolvasta a
kiáltványt, és kitűztük a Zöld-Fehér-Narancs lobogót.  Leadtuk rádión is a proklamációt, az volt az
első rádióadás Írországban. Felemelő érzés volt! Lelkesítő. Mennyire bíztunk
abban, hogy tízezrek, százezrek csatlakoznak majd.

Tévedtünk. Talán elhamarkodott
volt, nem csatlakoztak sokan.

De azért… elértünk valamit. Igen,
elértük, amit akartunk – hellyel-közzel.

*****

Itt jut eszembe nagyapám, Kevin
Gorman. Sose találkozhattam vele, apám mesélt róla esténként. Nagyapa… nekem
valóságos hős volt ő, egy óriás… mindig így élt bennem. Apám is kicsi volt még,
azt hiszem tizenegy éves, amikor valami csetepatéban meghalt nagyapa. Hát, én
őérte is harcoltam, én, Terry Gorman, a tizennyolc éves suhanc! Hogy ne hozzak
szégyent a családomra. Hogy ne hozzak szégyent nagyapára, aki túlélte a Nagy
Éhínséget, aki elveszített mindent és mindenkit – de mindennek dacára harcolt
és küzdött; szenvedett és dolgozott. Folytattam a harcát, mert folytatnom
kellett – a vér kötelez ugye -; bár akkor annak idején az egészet némileg
kudarcnak éltem meg.

*****

Április 28-án Pearse
hazaküldött minket.

- Menjetek. Mire vártok,
menjetek már!

- De mi harcolni jöttünk!

- Az anyátok nem azért hozott
titeket a világra, hogy értelmetlenül meghaljatok. Tűnés már haza!

- Értelmetlen…

- Igen, azt mondtam:
értelmetlenül. Ha lenne egy kis remény, azt mondanám én is: maradj! Harcolj! De
az angolok túlerőben vannak. Nem tudjuk feltartani őket. És csak hullanak az
emberek, csak hullanak… Éppen elég a halott már így is.

- De én…

- Ne vitatkozzatok. A halott
fiatalokkal nem tud mit kezdeni Írország. A halott, az csak halott. Nem ragad
fegyvert, nem fog gyermeket nemzeni, nem műveli meg a földet és egyáltalán, nem
tud semmilyen hasznos munkát végezni… Vagy vértanúk akartok lenni? Mint Krisztus
Urunk Húsvétkor? Hát ne aggódjatok… Lesz mártír így is elég. Rátok később lesz
szükség. Majd folytatjátok azt, amit mi elkezdtünk. De most… menjetek.
Menjetek! Isten áldása legyen rajtatok!

Pearse itt elfordult tőlünk és
újratöltötte a puskáját, majd elrohant parancsokat osztogatni.

Soha többé nem láttam.

Mi pedig szót fogadtunk és
elmentünk pár társammal.

*****

Két nap múlva megadták magukat,
hogy megkíméljék a civileket. Hallottam, hogy Plunkettet végighajtották halálos
betegen az úton a fegyházig, aztán megengedték, hogy a börtönben elvegye a
menyasszonyát. Connollyt, ahogyan már említettem, egy székhez kötözve lőtték
agyon. Tizenöt embert végeztek ki. Tizenötöt.

Tartozom annyival nekik, hogy
felsorolom a nevüket. Emlékeznünk kell rájuk. Mindörökre.

Május 3: Patrick
Pearse, Thomas MacDonagh és Thomas Clarke.

Május 4: Joseph Plunkett, William Pearse, Edward Daly és Michael O’Hanrahan.

Május 5: John MacBride.

Május 8: Éamonn Ceannt, Michael Mallin, Seán Heuston és Con Colbert.


Május 12: James Connolly és Sean MacDiarmada.

Augusztus 3: Roger Casement.

És csaknem ötszázan haltak meg
a harcokban.

Börtönbe került több, mint 1800
ember, köztük Markiewicz grófnő, de Valera és még mennyien! Sok olyan
ember is, akiknek nem is volt közük a felkeléshez.

Michael
Collinst viszont nem tudták elkapni.

Az angolok terrorja
folytatódott, továbbra is öldösték a civileket, de a folyamatot már nem
lehetett megállítani. Valami elindult… és az angolok nagyot hibáztak. A
terrorral nem lehet megtörni egy olyan népet, mint a miénk!

Ha úgy vesszük… győztünk.

Írország immár szabad ország…
ha megcsonkított is, ha kettészakított is, de legalább nagyobbik része: szabad.

Nagyapám is békében nyugodhat,
akárcsak azok, akik meghaltak ezért a szent ügyért. Megtettük, amit meg tudtunk
tenni, amit meg kellett tenni.

*****

Ahogyan verssel kezdtem az
emlékezést, egy verssel is szeretném befejezni.

Caitilin ni hUllachain-nak:

A kis
fekete rózsa piros lesz végül 

Mert megosztjuk bánatunk és örömünk,

És enyém minden drága gondolatod;

Kürttől és csatazajtól meg nem rettenünk,

Hisz’ tudjuk: álmaink igaz jóslatok,

S amikor szíveden elpihen szívem,

Folyamuk ár-apályként dobban vadul

Test és tudat minden kis szegletében,

- Majd a vér a végső gáton túlcsordul,

hogy azt az egyetlen forrást meglelve

belefolyjon s megmutassa hatalmát;

S mi, két szerető, egy lélek s elme,

S végül egy hús leszünk; Áldd az Ég Urát,

Mikor véremen beteljesül sorsa,

S pirosra fest téged, fekete rózsa. [4]

Az
1916-os felkelés kiáltványa