Pádraic H. Pearse: Az Utazó

Elszomorított a világ szépsége,

A szépség, mi el fog tűnni;

Néha szívem megremegett az örömtől,

Ha szökkenő mókust láttam a fán,

Vagy piros katicát a fűszálon,

Vagy kisnyulakat az esti mezőn

Lenyugvó nap fényében,

Vagy zöld dombot, ahol árnyak sodródtak,

Csendes dombot, hol a hegyi ember vetett,

S nemsoká arat; a Menny kapujához közel;

Vagy meztelen lábú gyerekeket a tenger

Homokján apálykor, vagy ahogy játszanak

Connacht városának utcáin,

Boldog és ifjú teremtmények.

Aztán szívem azt mondta:

El fognak menni,

Elmennek, megváltoznak, meghalnak, s nem lesznek többé,

A fényes és zöld, a boldog és ifjú teremtmények mind;

És mentem tovább utamon

Szomorúan.

                  

  

The Wayfarer

               

The beauty of the world hath made me sad,
This beauty that will pass;
Sometimes my heart hath shaken with great joy
To see a leaping squirrel in a tree,
Or a red lady-bird upon a stalk,
Or little rabbits in a field at evening,
Lit by a slanting sun,
Or some green hill where shadows drifted by
Some quiet hill where mountailly man hath sown
And soon would reap; near to the gate of Heaven;
Or children with bare feet upon the sands
Of some ebbed sea, or playing on the streets
Of little towns in Connacht,
Things young and happy.
And then my heart hath told me:
These will pass,
Will pass and change, will die and be no more,
Things bright and green, things young and happy;
And I have gone upon my way
Sorrowful.