Antikvárium: A temető

Álmodó fák a barnálló szőnyegen,
sárgára őszülő rózsabokor:
régóta suttognak a növő temetőben.
Új a sírokra rakott virágcsokor.


 


 


Lobbanó mécses az emlékek lángja,
kis füstje száll a szürke ég felé.
Míg élünk, csak kérdjük: vajon meglátja?
Odakerül-e szerettünk elé?


 


 


Én csak néhány szál krizantémot viszek,
mellettem ezreket érő koszorú.
Gyertyákat gyújtok, és keresztet vetek.
Virágom-tüzem egyaránt szomorú.


 


 


Csak gyűlik a tömeg: jönnek és jönnek,
huzatuk borzolja a halovány lángot.
Zavar a zaj... hogy nincs tisztje csöndnek.
Magamban elmondok egy halk Miatyánkot.