Sok írónk, költőnk méltatlanul merül - ha nem is éppen a feledés homályába, de sajnálatos módon jó néhányukat alig-alig ismeri a még eléggé olvasott ember is. Szinte csak a nevüket tudjuk, - de milyen keveset a műveikről, és legfőképpen az emberről…
Gozsdu Elek ilyen alakja a magyar irodalomnak.
Pedig ő a magyar elbeszélő próza egyik igen fontos klasszikusa még akkor is, ha egész életműve nem több két regénynél, két drámánál (amelyek közül az egyiket sohase játszották), egy novelláskötetnél, majd néhány késői, csak folyóiratban megjelent és kötetbe csak sok évvel halála után került novellánál és elbeszélésnél.
És ehhez még hozzátehetjük eddig még teljes egészében ki nem adott időskori szerelmes levelezését, amelyről - akik kéziratban olvasták - azt mondják, hogy irodalmunk legszebb, leglíraibb s egyben legfilozofikusabb alkotásai közé tartozik.

A jeles író, újságíró a szabadságharc bukásának évében született.
Gozsdu Elek lelkes magyarságtudattal volt hosszú évekig a szerblakta délvidéken magas rangú igazságügyi tisztviselő, és a hivatalos nacionalizmussal dacolva képviselte a kölcsönös nemzeti megbecsülés elvét. Persze magyar anyanyelve mellett tökéletesen tudott románul is, szerbül is, és eredetiben olvasta nemcsak a német irodalmat, hanem a francia és angol klasszikusokat, filozófusokat, természettudósokat is.
Gozsdu lassan érő művész volt, és egész írói tevékenysége igen szakadozott. Nemcsak jogásznak indul, de tulajdonképpen jogász maradt egész életében.
Közben azonban ifjúkorától fogva izgatja a filozófia, szinte szaktudományi szintű műveltséget szerez magának a bölcselet klasszikusaiból is, és divatos szerzőinek műveiből is. A pesszimizmushoz eleve vonzódik, de szokatlanul közel kerül a materializmushoz is. Gyötrődik Schopenhauer akkoriban igen népszerű komor idealizmusa és Büchner mechanikus materializmusa között, majd megismeri Darwin tanait - Herman Ottó, a nagy haladó természettudós jó barátja volt -, és ettől kezdve érdeklődése egyre erősebben fordul a biológia felé. Szívós kitartással mélyed el a biológiában is.
Érdekes, hogy ez időben még az irodalomból főleg a francia romantika izgatja. Csak később fedezi fel Baudelaire-t és általa a francia dekadens költészetet, amelynek szépségkultusszal párosult pesszimizmusa jól megfelel lelki életének. A legnagyobb hatással azonban előbb Turgenyev, majd Dosztojevszkij ragadja el. A naturalizmustól elvileg idegenkedik, Zolát ugyanúgy sohase kedveli, mint idehaza a naturalizmust hirdető Bródyt. Ennek ellenére Zola és Bródy is hat rá. Legjobb műveiben föllelhető a naturalista elem is.
Amikor joggyakornok korában - bizonyára előzetes, de titkolt kísérletek után - novellákat kezd írni, amelyeket hetilapok le is közölnek, még főleg Dumas romantikus hatására ismerhet az olvasó. Sőt még az 1880-ban - tehát harmincegy éves korában - megjelent első regénye, Az aranyhajú asszony is jellegzetesen romantikus regény. Idáig még semmi sem emlékeztet a későbbi Gozsdura.
Nem is volt különösebb hatásuk: a romantikához nemhogy Jókai, de a fiatal Mikszáth is jobban értett. De a két évvel később elkészült Köd című regény már a megtalált új hang. Nemcsak Turgenyev kétségtelen hatása, hanem a közélet iránt egyre jobban érdeklődő jogász valóságfelismerése tette lehetővé ezt a valóban realista regényt, amelynek már nem felfogása, hanem hőse romantikus.
…és romantikus maga Gozsdu Elek – a magánéletében is.
Erről tanúskodik sok híres szerelmeslevele. Sokféle és egymásnak ellentmondó hírek szálldogáltak egyik különös kapcsolatáról, szerelméről. Talán soha sem tudjuk már meg, mi volt a mozgatórugója egy nálánál sokkal fiatalabb hölgy iránt érzett heves szerelmének – de a fentmaradt levelek beszédesek. Talán mai szemmel nézve, olvasva ezek a levelek túl giccsesek, ömlengősek, mégsem tanulság nélkül való citálni belőle…
"Gozsdu Elek királyi ügyész és erdélyi író 57 éves korában séta közben látott meg egy 21 éves fiatalasszonyt, (sok az ellentmondás Anna korát illetően) akihez odament és bemutatkozott. Ezután nyilván sürgősen távozott, hogy mielőbb elkezdhessen levelet írni neki. Kilenc év alatt 552 alkalommal mozgósították a postát ők ketten. Lehet mondani, hogy Weisz Anna nyert: négyszer annyi irományt kapott ugyanis, mint amennyit küldött. Sultz műve az írásos búcsú után három évvel, s halála előtt egy évvel állítja elénk Gozsdut, hogy megfogalmazza a nem létező 553. levelet. Ebben az idős, beteg író egyrészt visszakéri az Annának kölcsönadott könyveit, másrészt emlékezik, bölcselkedik, ítélkezik, nyafog és önsajnál" – írja egy kritikus, aki a Sultz Sándor: Utazás Bozenba című színdarabjáról mond véleményt. No lám, ezt a szerelmet és levelezést még színpadra is állította a Merlin Színház…Nem véletlenül.
Nem olyan régen az ÉS-ben jelent meg Dérczy Péter könyvkritikája a Kertünk Istennel határos címet viselő, Gozsdu Elek és Weisz Anna levelezését elénk táró könyvről, melyben így ír: „Gozsdu és Weisz Anna a levelekből kideríthetően 1906-ban ismerkedik meg Temesváron. Az író ötvenhét éves, nagy műveltségű, magas rangú hivatalnok, aki ekkorra látszólag leszámolt már művészi ambícióival (két regény és egy elbeszéléskötet van a háta mögött), nős, gyermeke van, a Monarchia és a város megbecsült polgára. Anna tizenhét éves, szombathelyi születésű, eredetileg német ajkú, művelt asszony, bár szinte kamasz még, férje viszont még Gozsdunál is idősebb valamivel. A találkozásból szerelem lesz, alighanem egyoldalú Gozsdu részéről. Annának talán imponált a művelt, kifinomult író (kérdés, hogy már akkor tudott-e Gozsdu könyveiről), s a kapcsolat során talán mélyebb is lett érzelmi viszonya hozzá. Saját leveleiből azonban semmiképpen nem következtethetünk valamiféle lobogó szerelemre. Keveset és röviden ír Gozsdunak, a kapcsolat vége felé már egész ritkán. Mégis, valamilyen módon - szeretetből, tiszteletből vagy hiúságból - nagyon hosszan kitart mellette. Anna bármennyire is okos és az átlagnál műveltebb, aligha lehet egyenrangú fél e "viszonyban", illetve csak akkor lehet, ha e "viszony" elemelkedik a valóságos kapcsolattól, tulajdonképpen magától a valóságtól. Erre Anna minden bizonnyal nagyon finoman ráérzett, mert még akkor is biztatja Gozsdut a levélírásra, amikor személyes kapcsolatuk a mélypontra ér, és nyilvánvaló - még a levelek visszafogott, inkább csak célozgató, ráutaló megjegyzéseiből is -, hogy már jó ideje mással folytat, alighanem beteljesedettebb szerelmi viszonyt. Bizonyos, hogy ekkor már pontosan tudatában van annak: Gozsduval való szerelme által akár a halhatatlanság lehet az övé, s ez talán Annának is több egy egyszerű "flörtnél".
Gozsdu Elek hetvenéves volt, amikor megkeseredetten meghalt: az irodalomtörténet azonban azóta többször is felismerte, hogy klasszikus elbeszélőink közé tartozik, egyenrangú a Nyugat nagy elbeszélőivel, sem realizmusunk, sem szecessziónk nem foglalható össze életműve nélkül.



Én hiszem, hogy Anna szerette az írót, - mert a szívemnek ezt jobban esik hinnie. Az alábbi levélszemelvények mindjárt be is bizonyítják, miért is érzem olyan nagyon szerethető embernek Gozsdu Eleket…
Formabontó módon több, Annához írott leveléből válogatok, - nagyon is a saját ízlésem szerint…
A levéltöredékek 1911. február 11 és 1912 augusztus 19 között íródtak.

*

„Tegnap délután a maga szobájában az angyalok lábujjhegyen jártak.
Tompított zöldes fény esett a díványra, amelyen maga egy kicsit fáradtan, egy kicsit betegen, félig fekve, félig ülve pihent. […] Csodálatos az, hogy akár a művészet, akár a természet szépségei foglalkoztatnak bennünket, a maga nézése megváltozik. A szemei még nagyobbak lesznek, és a megelégedésnek, a belső örömnek, a nyugalomnak a varázsa fejeződik ki egész lényén. Valami leheletszerűen finom mosoly fénylik a szája szögletében, és úgy érzem mindig, mintha elfelejteném a hétköznapi élet minden aprólékos profánságait.
Megszenteltnek érzem az órákat, miket együtt töltünk. Sohasem fogom elfelejteni a tegnapi délutánt. Keserű szavak is estek, szomorú gondolatok kísértettek meg bennünket, - hát lehetséges volna?
Most, és mindig látni fogom magát, amint tegnap délután egy kicsit betegen, egy kicsit fáradtan, félig fekve, félig ülve pihent, és amikor az angyalok lábujjhegyen jártak a maga szobájában. […]
Egetverő ujjongás, halálos szomorúság - ez volt a tegnapi délután tartalma. E két véglet között hánykolódott tegnap lelkünk, és ez a két lélek két fehér galambhoz hasonlított, amint a tiszta éterben valami ellenséges erő űzi, kergeti, nem tudom, miért.
Egetverő ujjongás – ez volt a tegnapi délután utolsó hangja. Szeretlek.
Halálos szomorúság volt a lelkem – szeretlek!
A szép varázsmeséből jöttél ide – szeretlek! Az ajkad édes és álmokat adó az érintése – szeretlek. A szemeid nézése gondolatokat mond – szeretlek; hajlékony vagy és gyöngéd – szeretlek. A bokáid karcsú, finom csontból valók – szeretlek; a derekad olyan, mint egy liliomnak a virág alatti szára – szeretlek. A két karod vékony és puha, mint a fügefának a két ága – szeretlek. A szád olyan, mint egy megvágott vérnarancs nyílása – szeretlek. A kezeid formái gyöngédek és olyanok, mint a gesztenyefák fiatal hajtású levelei – szeretlek. A nyakad gyöngéd hajlással tartja a fejedet – szeretlek. A lábaid kicsikék, és nemes íveléssel a megfordított liliom virágkelyhéhez hasonlítanak – szeretlek. A füleid nemesen pirosló kagylók, kicsinyek, üdék, mintha rózsaszínt lehelt volna rájuk a véred – szeretlek. A homlokod arányosan széles és magas, a nemes gondolataid születnek ottan – szeretlek. A hangodban zene van, melodikus és édes – szeretlek. A mosolygásod az ajkaidon játszik, a szemeidben villog – szeretlek. A mozgásod könnyed és zajtalan – szeretlek. Kivételes, nemes, érzékeny, jó és tiszta a lelked – szeretlek. A szépség rajongója vagy – szeretlek. Ösztönszerűen varázsolsz széppé mindent amivel körülveszed magad – szeretlek. Szereted a művészeteket, szereted a szép gondolatokat – szeretlek. Szereted a magányt – szeretlek. Szépségben akarsz élni – szeretlek. Megérzed magadat, és nem akarsz más lenni, mint ami vagy – szeretlek. Büszke vagy arra, mit szeretsz – szeretlek. Szereted a fákat, a virágokat – szeretlek. Harmóniákra vágyakozol – szeretlek. Az eszed átható erejű és luciditás fénylik benne – szeretlek. Mindent megértesz – szeretlek. Egy művész és egy költő él benned – szeretlek. Életművész vagy – szeretlek. Bohém vagy – szeretlek. Szereted a csendes éjszakát és a csillagokat – szeretlek. Meglátod a vonuló felhőt és a gondolataidat vele küldöd – szeretlek. Imádod a fényt, a napot, aki neked testvéred – szeretlek. Szereted a félhomályt, szereted a nyugvó nap bíbor fényét – szeretlek. Szereted a költeményeket, és szép gondolatok hallatára a szemeid ragyognak – szeretlek. A kemény gondolatok fájnak neked – szeretlek. Te szép vagy, te előkelő vagy, te nemes vagy, te gyöngéd vagy, és olyan vagy, mint a virágok – én nagyon szeretlek. Nem, az nem lehet másként: mi évezredek óta össze vagyunk kapcsolva, mi egymáshoz tartozunk mindörökre, mindörökre! Szeretlek, szeretlek, édes Annie!
[...] A tegnapi délutánunk tartalmát szeretném leírni, és félek, hogy a rajzom halvány lesz. Te mutattad meg nekem az aranyból cizellált kakukkmadarat, amely a forró szavak, az édes beszéd jelképe…Én láttam meg a kristályüvegbe szűrt nektárt, és mi ittunk belőle, és édes mámor fogott el bennünket…A szemeink fénylettek és édes volt a szád, édes volt a meleg leheleted…Tegnap voltunk egészen közel egymáshoz, ahol a szerelem édesebb, mint másutt, ahol a vágy sohasem nyugszik meg, ahol a vágy csak pihen…
Most, április 23-án csak ketten voltunk a szobában; hűvös felhők jártak a levegőben, hűvös volt a szoba, és a meleg kandalló mellett ültünk, és melegen éreztük meg egymást…”

*

Talán ma már – nem is kicsit -  terjengősnek, dagályosnak érezzük mindezt. Talán túl sok a „szeretlek”, -  de nekem fülembe cseng egy olyan mondás, miszerint „nem érez az, ki érez szavakkal mondhatót” – nos, ez megdőlni látszik…
Bevallom, régóta gyanakodtam én ennek a mondásnak a valódiságában...
Gozsdu Elek és a Szerelmeslevél sorozatom hősei, nagy költőink mind, mind nekem adnak igazat…
Bizony, kell néha ez a szép magyar szó, amely olykor hiába édeskés, túlzó, ropog, dadog vagy akadozik: gyönyörű hallani, gyönyörű olvasni.

Minden bizonnyal ezt Weisz Anna is így gondolhatta.