A könnye hull, ügyes színész,
másít, ha kell ferdén idéz,
s ha érve nincs, csak rám legyint,
majd újra tölt és lő megint

Rettegem a város
szürke némaságát,
ami bezárt téged,
szép nyaram virágát,

Elcsépelt kérdések választalan csendben,
háttal egymásnak, mint két dúzzogó kamasz,
kiszáradt a fa is, édenünk kietlen.
Mért történik újra és újra ugyanaz?

Nekem is mondták pár éve már,
mikor nagyon csapkodott az élet,
hogy kiült az arcomra a halál,
de tanúként még itt vagyok, élek…

olvastam költőtárs olvastam művedet
holott tekinthető szamizdatnak
azt meg nem olvasok általában
mert az ilyes művek nem izgatnak

Ha visszatekintek eddigi életemre, az eltelt évtizedek távlatából tisztábban látom azokat a „nagy mitikus találkozási pontokat”, amelyek alapvetően változtatták meg az utamat.

Hang, fény és oldat, hullámok, tenger,
ki visszatáncol, az itt sosem nyer.
A szellem szédül, minden nap szombat,
lebontott korlát, akárki ronthat.

Még kereslek, még kívánlak,
Hiányodhoz köt a bánat,
Üvegcsébe csukva, zárva,
Ül a lelkem, szóra várva.

őseim földjén
amit otthonnak hittem -
idegen vagyok

feketébb a város, mint az ég
megrúg, szívemből kikanyarodok - -
két körte, magányos hintaszék

Rajtunk ragadt áhítatban dagonyázunk,
örökölt estek öblein folyik át láva nyarunk.
Időnk testetlen rángás, hazug hasadás,

Az utak összefutnak, ahogyan a dolgok, jelenségek, természeti működések is összefüggenek egymással, a forrás a patakkal, a patak a folyóval, a folyó a tengerrel, a tengerek a szárazfölddel.

Elképzelem, mint üldögélsz szobádban,
mohó szemed sorokra sort nyakal.
Sokat meséltél, mindig is csodáltam,
zajok között a hangod volt a dal.

Miért csodállak? Mindig önmagad vagy,
időd s utad százszor hiába csalhat.
A kép, mit rólad számos pillanat hagy,
egyként szül bennem békét és nyugalmat.

Apró zajokkal ébreszt fel a reggel,
a szomszéd ház előtt vén autó köhög.
A megyfa egybenőtt a veréb sereggel,
karneválra készül? Madárnak öltözött.

Ki tudja, hol leszünk, hogy leszünk majd.
Talán sós könny mossa lelkünk, Parajd
mintájára omlik össze a szánk
padlásán a szó, egy-egy versszilánk.

aj milyen rózsaszínű lett az égbolt
mondtad lelkesen ez csak a kezdet
téged még az idő meg nem edzett
s az a szürke szürkület is rég volt

valamit mégis kéne tennem
elkerítettelek életemben
nem gondolok rád nem kívánlak
kimondhatatlan híg hiány vagy

Romos emberségünk maradék hitével,
békétlenségeink gyenge szeretetével,
azzal, aminek híjával van az életünk,
ennyivel indulunk útnak, ez zörög
félelmeink mellett a tarisznyánkban,

De hol van anya meg apa? Még sohasem hagytak ennyire magamra, még sohasem voltam ennyire nélkülük. Ugyan eddig is gyakorta maradtam egyedül otthon, de az teljesen más volt, kevésbé nyugtalanító, mert éreztem, tudtam, nemsokára velem lesznek megint, hiszen csak dolgozni mentek el.

Ahogyan megyünk előre az időben,
s lefoszlanak rólunk mind a gúnyák,
leszünk pőrén engedelmesek,

Holdvilág, árnyékkal párban
háztetőn ül, meleg nyár van.
Csillagok vizén halászik,
pendelye tó tükrén ázik.

A Hold szeszélyeivel vonz,
mint léha szerető, olyan ;
rád nevet, szól panaszosan,
zaklat, gyötör mint rossz kolonc.

Nekünk a zöld halhatóan lángol;
a füsttől kormos alsó szobában
cselédlányok, szolgák szolgák, mindahány van,

Anyai szívem mindig félt
ezer valós és kitalált
veszedelemtől, amíg él,
de legyőzött már száz halált.

Geri hosszú percek óta feküdt nyitott szemekkel a széles franciaágy egyik oldalán. Nézte a mellette alvó lányt, Lizát,

...És akkor úgy érzed, mindebből elég volt:
túlsúlyos a teher, túl sok a fehér folt.
Más diktált, elhiszed, a szíved lerobban,

Öltöztess fel kézmeleggel,
És ha mennék, ne eressz el,
Ölelj magadhoz, ha fázom,
Legyél az, ki már nem álom.

Este volt, vasárnap. Olyan, mint sok többi -,
magamnak is hazudom: nem történt semmi.
Este és július – borongva kényeztettek engem,

Gyűjtögettünk ezt-azt az évek során.
A felelősséget mind elvihettem,
nem hagyhattam ott egyetlen sebet sem,

Bár minduntalan leszakadni készül az ég,
s elrozsdálltak mind az orgonák,
mégis minden csupa virágzás és bomlás,
bomlás és virágzás minden elsuttogott

A félig leeresztett kopottas faredőnyök alatt óvatosan merészkedett be a novemberi délelőtt fénye a polgári lakás nappalijába. A középen álló asztalon egyszemélyre volt megterítve.

Tényleg mindegy, nincs nagy különbség,
az meg se volt, ez úgy se lesz meg.
Kiben egy cseppnyi ész dülöng még,
annak kevés, mi ott felesleg.

Mint üresen hagyott poharat kezemből,
elengedlek. Hagylak - vonzzon magához a Föld.
Lehet a zuhanás segít ellazulni
és magába simít majd a termékeny zöld.

Itt benn süket csend, félhomály,
megkopott festő-képzelet,
csak a kinti fény csordogál,
hűs víz, a mélyben megremeg.

Mélységi mámorba szédült az utca csöndje,
az iskola kiürülve, zártan, üresen áll, akárcsak
a szomszéd orvosi rendelő szabadságos terei,

Mikor voltam
Szerencsen
fogadott egy
szerecsen

Alapvetően nincsenek véletlenek, a dolgoknak eljön az ideje, amikor kell, megtörténnek velünk, bennünk és körülöttünk.