A tó vízét a bátrak összekenték,
halak szemén darabnyi csönd a nap.
A sápadt fűben alvók ajka szent-kék,

Vérszirom szőnyeg az éj.
Az utak szélén kivérzett meggyfák siratófala,

Fényképekké
fagyott
emlékekkel
éjszakázom

Egy társasházba vonszolta be a férfit a nő. Kis előkert, megfáradt, zsengén lombosodott fa ágaskodott az emeletig.

Magamnak végül úgyis megbocsájtok,
de nem tudom, mit kezdek majd veled,

Hajnali fénytörésben orwelli éjszakák,
kipontozódtunk. Igazolt szabadságunk

a Szent Kenyérben néma Krisztus
csöndeddel kiáltó
Isten

a szemnek csak
valami
a hitnek már
Valaki

Ahogy a Hold magányáról suttognak a csillagok
ahogy az elmúlásról rebegnek az aggok
ahogy a csecsemő a lét emlőiért ordít

De ma újra esett. Előbb szelíden, majd bömbölve, mint az éhes gyermek. A templomtornyot is alig lehetett látni. Egy ember didergett a buszmegállóban. Tanárféle ember volt

Didergő hajnal, zörgő csontzene,
a szél rohan, megáll a villamos.
A házak sarka, mintha feslene,

Várakozásom kínjait levetem
boldog akarok lenni
Érted is boldog

Egyszer majd, ha gyönge páraként
elillantok e könnyűszerkezetes életből,

Dunyha-ködbe fon a csend,
lehullnak a szavak.
Csillag sincs odafent.
Az ég oly hallgatag.

Ha az irodalomban jártas olvasó visszatekint arra a korra, mely nem volt ment az irodalmi vitáktól, még ezekben a késhegyig menő tollharcokban is

1889. július 28-án, 132 éve született Nyirő József erdélyi magyar író. Nyirő József, a legendás székely írófejedelem,

A sors neked ma sem sütött kalácsot,
és ráadásul zárva volt a bolt.
Te szótlan tűrted, fáradozni látszott:

Tompa csobbanás
a kő elmerül
körös-körül
körök vibrálnak
porrá málnak
a szavak

Többé nem alszik a padon senki,
fedelet kapnak az utcára kiűzöttek,
közösség gondoskodik az árváiról,
s az uzsorások a városból kivettetnek.

A szikár csendbe szinte belemártóztunk, ahogy ott ültünk a keskeny, hosszúkás ravatalozóban, a koporsója előtt. Aztán magamra hagytak. A fiút az apával

Új fénye gyúl a hajlongó igéknek;
hűség fogan friss rózsaszirmokon.
Halk gyertyalángok végtelent ígérnek,

Az első madár hajnali röptét figyelem,
a csönd fölé száll hangtalan, s a magas
égen már csak egy csillag vigyáz.

Este van
eltaposott tüzek
melege tombol
homlokodon
Szemeidre
rákéredzkednek
a pillák

Az esszé a francia reneszánsz nagy irodalmi találmánya, s ha pontosítani akarom, egyetlen zseniális franciáé

Foltokká égett ránk a múlt,
kihűlt esték csöndje bántott.
Szemed hazudni megtanult,
elfújt minden gyönge lángot.

Országnyi rés tátong a pajzson,
oldhatatlan kötések, csonk-üszök
összetört szegletköveken.

Két könyv között
elmosódnak a sorok
Megáll a másodperc
Rád gondolok

Álmos, szürke víz ered
pázsit hajlik egyre jobban,
(itt pihen szelíd tenyered)
szemedre hullik, koppan.

Már akkor is meglódul a szívem, ha leírom a nevét. Ha rangsorolnom kellene kedvenceimet, Dsida Jenő előkelő, „dobogós”

„Magyar az, akinek fáj Trianon”, vallotta Illyés Gyula, hasonlóan Dsida Jenőhöz, aki pedig így sóhajtott fel egykoron: „aki még nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom”

Kidőlt karók, szomorkodó növények,
a sár, mint régen, most is pont olyan.
A szél morogván dől a fák tövének,
s fejünkre fújja mérgét boldogan.

Van valahol
egy csodaház
csupa cukor
és csupa máz

Kéz, ami felemel, vezet, s tartja az életet
és az egymásra torlódó utakon túlmutat,
s a viszonylagosra szervezett tényvilágon
átvilágló szárny lehet, amely az árból kiemel,

Pünkösd van. Szeretem ünnepelni a Szent Lelket. Hadd idézem II.János Pál pápa levelét, amelyet l999-n intézett a művészekhez. Érdemes átgondolni tanítását művészeknek és mindazoknak, akik "csupán" életük alakító mesterei kívánnak lenni.

Nem kérdezek, s ha újra képzelem
a részletekkel eltakart egészet,
engem becsapni énem képtelen.

Halála ahogy a gyerekek szoktak
lábujjhegyen hátulról ijesztett rám

Talán nem kellett volna olyan korán
Attilának sem tetten érnie a halált,
jobb lett volna, ha futni hagyja,

Szeretek várni rád.
Az „akkor" és a „most" rögtön
egyensúlyba billen,
ha csendben elfordítod majd
fényesre kopott sárgaréz-kilincsem,

Hiszen a közvetlen megtapasztalás mindenkinek a sajátja, de a világ részvétlenséggel komponált valóságát szépnek látni – ez isteni adomány, mely humanizálja a létezést, az embert többé teszi az ösztönéletre determinált ragadozónál.

Ekkor Te átértél, megfordultál, és valami lágy, simogató, teljességgel megnevezhetetlen, apró és tétova integetést küldtél felém...Csak egy pillanat volt. Csak egyetlen egy rövidke pillanat...
De az idő ekkor megállt.