Foltokká égett ránk a múlt,
kihűlt esték csöndje bántott.
Szemed hazudni megtanult,
elfújt minden gyönge lángot.

Országnyi rés tátong a pajzson,
oldhatatlan kötések, csonk-üszök
összetört szegletköveken.

Két könyv között
elmosódnak a sorok
Megáll a másodperc
Rád gondolok

Álmos, szürke víz ered
pázsit hajlik egyre jobban,
(itt pihen szelíd tenyered)
szemedre hullik, koppan.

Már akkor is meglódul a szívem, ha leírom a nevét. Ha rangsorolnom kellene kedvenceimet, Dsida Jenő előkelő, „dobogós”

„Magyar az, akinek fáj Trianon”, vallotta Illyés Gyula, hasonlóan Dsida Jenőhöz, aki pedig így sóhajtott fel egykoron: „aki még nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom”

Kidőlt karók, szomorkodó növények,
a sár, mint régen, most is pont olyan.
A szél morogván dől a fák tövének,
s fejünkre fújja mérgét boldogan.

Van valahol
egy csodaház
csupa cukor
és csupa máz

Kéz, ami felemel, vezet, s tartja az életet
és az egymásra torlódó utakon túlmutat,
s a viszonylagosra szervezett tényvilágon
átvilágló szárny lehet, amely az árból kiemel,

Pünkösd van. Szeretem ünnepelni a Szent Lelket. Hadd idézem II.János Pál pápa levelét, amelyet l999-n intézett a művészekhez. Érdemes átgondolni tanítását művészeknek és mindazoknak, akik "csupán" életük alakító mesterei kívánnak lenni.

Nem kérdezek, s ha újra képzelem
a részletekkel eltakart egészet,
engem becsapni énem képtelen.

Halála ahogy a gyerekek szoktak
lábujjhegyen hátulról ijesztett rám

Talán nem kellett volna olyan korán
Attilának sem tetten érnie a halált,
jobb lett volna, ha futni hagyja,

Szeretek várni rád.
Az „akkor" és a „most" rögtön
egyensúlyba billen,
ha csendben elfordítod majd
fényesre kopott sárgaréz-kilincsem,

Hiszen a közvetlen megtapasztalás mindenkinek a sajátja, de a világ részvétlenséggel komponált valóságát szépnek látni – ez isteni adomány, mely humanizálja a létezést, az embert többé teszi az ösztönéletre determinált ragadozónál.

Ekkor Te átértél, megfordultál, és valami lágy, simogató, teljességgel megnevezhetetlen, apró és tétova integetést küldtél felém...Csak egy pillanat volt. Csak egyetlen egy rövidke pillanat...
De az idő ekkor megállt.

Egy ikszre jó leszek talán,
kevés, hogy otthon játszom.
Mész sincs az öltöző falán,
a gyep se szőnyeg-bársony.

Elhallgattatok, mint a madarak vihar előtt,
csöndbe fulladt színek áznak gyászfelhők mögött,

Testem görcsökbe rándult
majdnem a földön feküdt
vézna gyökereim
kövekkel verekedtek

Elhanyatló világ e hallgatag bolygó,
Jégpofáján izzó gyűlölség árad át

Mondják, közeleg a nyár, de ezen a hétvégén még vacog az idő, úgy ahogyan azt az elmúlt három hétben megszokhattuk.

Az irodalomtörténész igazságtalan akkor, amikor a költőket két csoportba osztja. Vannak az unalmas szobaemberek és a fennkölt hősök.

Szép kék az ég, hűs fény babrál a kertben,
a szél a fákra csendeket sodor.
A macska mozdul, apró lepke rebben,
a tócsa tükrén ring egy rőt bokor.

Szerelmem méhében tél
Szememből Ősz záporozik
A tény mint a gőz lecsapódik
már embrió sem vagy

Mindent betetőző végjátékát játssza az ember. Nyakunkba szakadt a jelenné vált jövő, s a holnapi célod sem lehet más, mint eljutni holnap utánig

Ha már a jezsámen is bús illattá fárad,
- tört árnyai a parknak földig leomolnak, -
s a zsörtölődő, kék szél egyszerre föltámad;

József Attila még ma sem került méltó helyére a magyar és az európai irodalom történetében. Saját korában felfigyeltek rá, de nem fogadták be;

Rimbaud még húsz sem volt,
Amikor eldobta a tollat,
És széttépte a papírt.
Tántorgó hajóján tengerre

Te vagy, ki már oly régen nincsen itt,
s még mindig én kapaszkodom beléd.
Vigyázlak, mint a féltett kincseit
szívében őrző nincstelen cseléd,

Zuhanni lábujjhegyre
akár a tűlevelek
zuhanni mindegyhogyhova
A Herceg elindul
s eltéved a lova

A nyelvünk őrzi meg valódi történetünket. A történelmi hazugságok, amelyek kilométer vastagon ülnek rajta az igazságon, lelepleződnek nyelvünk fényében,

Nem gondolom, hogy az alábbi szerelmeslevélhez túl sok kommentárt kellene fűznöm az én matt szavaimmal, mikor itt

úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta érte

Név nélkül jár, és mégis, mindenekben
arcának ívét tükrözik terek;
viaszfehér hold foszforszínű égen

Az oltár oldalán még gőgösen feszült a kárpit,
s a földön szerteszét gurult a harminc átkozott ezüst.

Üres gödörben szétdobált zajok,
tömény homályba mártott indulat.
Füledbe súgok, képzelődj, csalok

A füst festeget
Fest eget
fránya felleget
életet legelget
kérdez és felelget
a tarka térben

És akkor hirtelen furcsa, idegen hűvös csapott meg,
ahogy a nagykörúton lépdeltem holnap-tervezőn;
kezemre néztem – éreztem, fázik, fáj, megremeg -,

Ilyenkor a nap már átsüt a lombokon, a mandulafák ágain, apró kanócokon halvány lánggal felgyúlnak a mandulák, a sárga aranyfák pedig óriás mécsesekként ragyognak a kertek felett.

Oly jól illik e tájhoz a bronzkeresztek
rozsdállón elmélázó hada,
mert vályú mögött dünnyög a nép itt,