Lakunk az idők ormán, Knosszosz
közelében, ahol botladoznak az órák,
s küzdelmesek az emberes hónapok.

Felleges éj úszik a sínek felett,
s mint mindig, tisztázatlanok a körülmények,
hogy miért kószálnak tinédzserek őrizetlen
a budapesti éjben, kiszámíthatatlan végzetük felé.

A távollétre nincsen mit felelni,
s az életemhez egy élet - kevés.
Új tavasz van. Bárcsak tudnám, mit lel, s mi,
vajon mi lesz az, amit észbe vés?

- Jön ez a választás, tudod, és ez aztán végképpen megbolondította őket. Gyűlnek itt, tömörülnek ott, ragasztanak, festegetnek, firkálnak mindenfelé

Kellenének, nagyon is kellenének bizony napjainkban is a versek, és nem egyszerűen az irodalmi tananyag gyarapítása miatt.

Te vagy, ki már oly régen nincsen itt,
s még mindig én kapaszkodom beléd.
Vigyázlak, mint a féltett kincseit
szívében őrző nincstelen cseléd,

Elébe megyünk, minduntalan,
míg itt vagyunk a múló időnek,
s évről évre parázsló reménnyel
feltámadásunkra várunk, húsvétunk,

Azt kérdezed, hová lett a mosolyom...
Mikor a városon keresztül jöttem,
sok volt az ellenség, kevés a rokon

Egy, a maga nemében rendhagyó alkalom okán gyűltünk össze, ez év márciusában a kultúra, az írott szó, a könyvek szentélyében, az Isaszegi Jókai Mór Városi Könyvtárban.

Tanítványaitól kérdi Jézus: "Kinek tartjátok az Emberfiát?" Péterrel válaszolom:
"TE VAGY A KRISZTUS, AZ ÉLŐ ISTEN FIA!"

És akkor hirtelen furcsa, idegen hűvös csapott meg,
ahogy a nagykörúton lépdeltem holnap-tervezőn;
kezemre néztem – éreztem, fázik,

Gyúlhat szörnyű kín korbácsok szavára,
s kélhet közöny, ha már a szív se lát,
téphet sebet tövisbokornak ága,

A Föld meg az ég peremén
játszik a tűzzel a szélben,
sírnak az ittmaradottak:
elmegy az őszben az Isten.

Ázott körte virágszirmok között
pirosló tulipánok szálegyenesen állnak.
Most valahogy a szokottnál is nagyobb,

Ébredő fák s fodros felhők
árnyékában lépkedek;
kék ég felé nyújtózkodnak
zöldellő kis ligetek.
Rügy bomlik a barkaágon,

Állt a sír előtt és potyogtak a könnyei. Vadas Roland, élt 52 évet – vágott a szemébe a felirat. Leguggolt és a rózsacsokrot a virágtartóba helyezte.

Túléli a táj az emberhiányt,
nem fáj senkinek, idegeneket nem érint,
akik naponta az orvoshoz jönnek,
csak a növények érzik meg

Napot lopott
a naplopó
üldözte őt
egy nagy kopó

Patak csobog a fáradt híd alatt,
s akárha vérző állat ellene:
faág zihál, még télről itt ragadt,
s egy farkasarcú árnyék leng vele.

Tavaszt szórnék szét máris, ha tudnék,
elűzve a téli, rossz napokat - mindet,
elég volt a sötétből, tűnjön

Felolvadt már igéje a télnek,
bánata is messzi már az ősznek,
tavasz jött el, élni kell, hát élek...

Az aranykor általában egy olyan, általában rövid korszak, amely a virágzás, a jólét és a kultúra csúcspontja egy nép életében.

Mostanában elcsatangol átkos, nehéz álmom,
s a kedves Százados utcára vissza-visszatér.
...látom,

Buzogva zsong az életár.
Fullánknyi szellő tőre támad
s a napnak csókja pőre hátad
pirítja óva, védve bár.
Tavasz van újra, végre már!

Bent lámpa ég, de mintha itt se lennél,
sűrű a csend, nem mozdul semmi sem.
Kétségtelen, lehetne rosszabb ennél,
ha körbenézek, máris elhiszem.

Attól, hogy szabadon idézhetjük fel a rabság éveit,
még nem váltunk szabaddá, fogva tart amőba korunk,
sóhajthatunk: életben hagyott még minket ez a tél is.

Itt a farsang
heuréka
kiabálgat
a sok béka

most felolvasom
a legszebb történetet
rólad és rólam

Hallgatom a tűz pattogást,
Rég nem nyit rám a rokonság,
Pedig a tűz pattogása
Régi emlékek forrása.

Bal kezével már nyitotta volna a vezetőülés felőli ajtót, hogy kiszálljon, amikor a karambol után előszőr gondolkodni kezdett.

Sóhajtása rést hasít a levegőbe,
remegő ujjai között a vizespohár
- az előszoba fehér falának ütődve -
szilánkká törik össze. Már minden

Egy jó pohár olcsó vörösbor a társam,
És a lámpafényben vele rokon vagyok.
Nagyokat gondolok az üres lakásban,

…és mégis művelik a csodát szakadatlan,
minden ős-gonoszság ellenében, hittel,
erős akarattal, rendületlenül, időnk végezetéig…

félórája csak fekszem -
partravetett hajóroncs
egy lakatlan szigeten

hiába ébresztenek
ugyanolyan reggelek

Bennem a grog
csavarog
hullanak a képek
szédítőek szépek
szalagként hasad
Új év első percek

Mariann az épp csak néhány perccel azelőtt elszundikáló Péter fölé hajolt, és hosszasan ráfújt a homlokára. A férfi arcán halvány mosoly jelent meg, majd kinyitotta a szemét.

A felsőpolcon ferdén áll a mérleg,
egy ócska ládán szunnyad egy kabát.
A kóbor macska ebből mit sem ért meg,
a nádtetőt vihar harapta át.

Mára meghalt a tegnapi varázslat,
oka nincs - fogadd el, költő, ostoba vagy:
temetője lettél egy konok, rút szabálynak,

Felismerem még a szűk utcák
végében ásító tereket,
régi nevüket már nem tudják.
Ez a világ egyre hidegebb.

Szavak, szavak,
csöndből csöndbe szökő
árnyékhadak,
csöndtől csöndig szálló
méla madarak.

Zuzmarák s fagyok vegyülnek,
hangomra s arcomra ülnek.
Sötét az ég, sikít az alkony
lelkemben, de távol tartom.

Amint Edit hazaért, végig rohant az egész lakáson és sietve szélesre tárta az összes ablakot. Ennek ellenére továbbra is úgy érezte, menten megfullad.

Elkeseredett madarakat láttam tegnap este,
a fű a sárral átitatta magát.
A macskalány cirmos kandúrját kereste,
az úton részegen dülöngélt két barát.

Kihűlt fenyők a rongyos utcasarkon,
tömött kukákon tépett díszdoboz.
Tócsák között pár félszigetnyi karton,
s a szél a járdán oszlopot pofoz.

Ezt az arcot kaptam, s viselem míg élek,
Együtt élek vele, ha tükrömbe téved,
Vagy ha nő szemében csillan meg egy percre,

Szél-ajtót nyitottam,
Tükör síkban jártam,
Egy napi járóföld;
Magamra találtam.

Akár a veterán partizánok,
megint az idő lábnyomain járok,
- úgy kell nekem! - gyalogosan,
mezítláb, mint Ferenc atyánk,

És még hányan hullanak el
váratlanul, fiatalon, minden
átmenet nélkül, még hányan
simulnak bele láthatatlanul,

nekem fekete
mozgó folt a kék égen -
neki az élet

mert innen nézve
a torony fölöttem áll -
fölötte madár

Az évszakhoz képest meglehetősen langyos januári napok egyikének kora délelőttjén Kutas Albert kényelmes léptekkel sétált a parkon át. Friss levegőre vágyott, ezért az imént egy megállóval előbb leszállt a buszról,

Újesztendő. Jövőbe nézünk. Szeretnénk látni, mi történik majd velünk? Ám, homály ködében a holnap is. Nézzünk önmagunkba!

…valaki itt oson félrevert szívvel, némán,
kis budai utcákat ró - arca nem kivehető.
Hideg az éj, szelet, fagyot lehel a sétány,

Feléd menet, tudod, megálltam itt-ott;
majd hirtelen sötétkék este lett.
A lámpafény, ha olykor rám kacsintott,
elhittem azt: Te mindenek felett.

Hát ezt is megértük, -kérdés, hogy még hányszor?
Nem kell ünneprontás, örvendezz, ne gyászolj!
Oldódj fel a percben, pezsgő buborékban,