1.

Ilyenkor csak áll, és néz az ember...
Morzsolgatja kutyája selymes, hosszú fülét,
okos, barna szemében fényt vél látni - értelmet,
csendes okosságot és szép, szelíd türelmet.
Kint sötét van, pengeként metsz a hideg
mely átfut rajtad és csontvelődig ér. Így fizetsz.

És ekkor halkan, magadban mindent összefoglalsz,
elmélázol kicsit - most, amikor esthomály és
éj találkozik -, mikor szíved borúsra fordult: az elmúlt
hónapokra gondolsz, amelyek annyira meggyötörtek;
a rendre, mely fejedben megszületni készül;
két gyermeked fénylő, boldog nevetését hallod;
érzed egy igaz barát kedves, szerető érintését;
a mély, halk szerelmet, mely örökkévaló: érzed;
...és a függöny nehéz selymét babrálja most kezed.

Elenged a szomorúság, épül a szépség benned -
ez még a februári sötét, hideg, téli este,
de már benne van az új tavasz ígérete
a ma délelőtti szikrázó, fényes napsütésben,
mikor a vizsláddal a hegyen kettesben
róttad a meredek hegyi utcákat könnyű lépésekben.
Most iszod a forró, illatos gyümölcsteádat,
kezed melengeted a kék üvegpohár oldalán,
állsz a nappali sötét ablakában tűnődve és
átéled a törékeny perc illékonyan édes
mámorát, amely most teljesen leláncol.

Érzed, jobb napok jönnek. Már mozdul is
a hóvirág gyökere a laza, fekete földben,
egykori bölcs barátod jár ekkor eszedben,
ki épp küzd ellened és saját maga ellen;
de előbukkan egy fénymetsző, barna szem is,
- akárha istenek pillantása hullana napsugárba -
melytől erőre kapsz, árad feléd annak varázsa,
satnya kis érből zuhatag erejű tavakat duzzaszt,
és azt érzed: igen - most végre megtaláltad.

A teád lassan kihűl, utolsókat kortyolsz,
nyelveden az édes, lágy aroma íze visszacsókol -
s tudod: hamarosan új nap kél, légies mosollyal,
melyet boldogan élsz meg - kimondatlan szókkal -,
nem rohansz sehová, a boldogság jön helyedbe;
...ilyenkor csak áll, és néz az ember merengve.



Budapest, 2009. február 29.