2021. szeptember 22. szerda,
Móric napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Örök rapszódia
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

1.

Április - szent hónapom, tündökölj a szirmokon,
segíts éledni hegytetőn ágnak és vén tölgynek,
ragyogj, mint templom rózsa-ablakán az ősz ikon,
s ne bánd, ha engem a napok mégis összetörnek!
...mert csak lidérc van, csak bánat, s emlék örökre,
keserűség sistergett köröttem, s pergett le a rögre,
de én bíztam, vártam, tudtam, a tavasz úgyis eljön,
hogy fény s gondtalanság végre újra egyesüljön...
S eljött. Itt van, fénylik, súgja: „...
jó lenne ha hinnél..."
- igen, tudom, velem van a csendes hazaérkezésnél,
és most előttem új, friss rügyet nógat hirtelen növésre
a budai erdő egyik elrejtett, napsütötte rése...
...s csak csorgott a tavasz az úton, hegyen le, ég alatt,
(mindenkit más - ma engem a gyilkos hiány nyomaszt)
próbáltam parancsolni, de győzött egy másik akarat,
és muszáj volt visszaidéznem a most elszállt napokat...
...s ahogy így tűnődtem a nagy csendben szépen,
csodáltam bokrot, bogarat, fát és karcsú oszlopot,
pajtáskodott velem a Nap, s akár egy óriási röntgen,
a gesztenyefák lombjai között ferdén átvilágított.

 
2.

Néha az ember annyira elfárad,
csontjaiba fészkeli magát a bánat,
ilyenkor kellene egy áhított barát,
ki szívedre ír egy apró krónikát,
magához fölemel és a fénybe lódít -
fogja két kezedet, ha lelked halódik.
Megesett már, önmagát az ember megleste
mikor súlyosan rádőlt az örök-néma este,
...és csalt -, mert ami aznap nem volt -,
azt másnap magának bele-emlékezte...


3.

Nélküled nincs élet, s már nem lehet másik.
...és látod? Már mindenütt felszikrázik
a tavaszi véső faragta sok friss-zöld ág,
s jaj, gyorsan, máris, addig, míg nem késő,
most, míg elevenen él e csodavilág,
 - nem holnaptól, de rögtön, még mától, -
téged óvó-féltő elmém mindent meggátol,
ami az utánad maradt bűbáj sarkára hág.
Féltem, mert törékeny. És féltem, mert titok.
Nem tehetek mást -  várlak és mélyen hallgatok.
...hiszen ismersz jól, tudod, egy vagyok veled :
dőre, ki önnön-magát veled közös világgal ámít,
mert rajtam mindig ott ragyog megváltó jeled,
s én büszkén viselem titkunk szent stigmáit.

 
4.

...de hogy mondjam el Neked,
mennyire halkan,
(talán úgy szól majd, akár egy dallam...
de ugye ez giccs...? Halljam!)
milyen konok hűséggel várom a percet,
azt, mikor lelkem újból lelkedhez érhet,
és mi hiányodtól rútul félrebillent,
ha itt vagy, lásd, rögtön helyreáll a mérleg.
Ma még őröl a magány, de majd visszatér a béke,
ha egy ütemet dobban kettőnk szívverése;
a most homályos tükörben a világ kettétörik,
de jössz, és összeilleszted apró szilánkjait...
...majd a vak éjszaka lassan kiássa a reggelt,
és az új nap új felhőn oldódik át, ha majd felkelt,
mind értünk, miattunk születik, hidd el,
hogy lássam ajkad ívét, mint hajlik el lágyan,
- mit őrzök már évek óta,
szinte gyermeki lázban -
várlak szívvel, várlak az eszemmel,
és sosem múló vággyal szólítlak ezerszer,
és ha csak éppen eszembe ötlik létezésed,
(itt hordom a jelet, homlokomra vésted)
könnyű szívvel ellent mondhatok talán a télnek,
a sötét hidegből is tavaszt érezhetek - szépet,
ilyenkor kőszirt vagyok, mindennél erősebb, 
ha átölelsz, és átölelsz! - nincsen mitől félnem...
...mondd, hogy mondjam el mindezt, giccs nélkül,
egy mondatban, szépen...?
[...]
Most mélykéken lüktető ereiden átlobog véred,
s felfesti szívednek falára a legszebbik képet :
oltárt, fréziát, fényt, vágyat, mely épp' most éled;
de te csak fájsz kimondatlan, és egyre jobban,
"tán' most megáll az idő..." - titkon ezt reméled.
...aztán mégis mélyre vermeled ezt magadban :
 (akárha gyászhír érkezése otthonodba lobban)
de jól tudod - ezen dolgok mindegyike:
örökre
megmásíthatatlan.

 
5.

Ha nem füllent szépet, bókot, szerelmet senki,
felettünk csak a gond vajákol, s életünk belengi,
...hát füllents, de legalább lódíts, próbáld elhitetni,
tudok, vagy tudnék az egy, örök, igazi is lenni...
                     

 
6.

És most háború van - háború van bennem,
melyet az idővel vív a magány, a néma fegyver,
és közel az idő, mikor el kell innen mennem.
A félelem nehéz sziklát gördített rám, jól ismer...
s bár tavaszom már a viruló kertekre térdel,
én birokra kelek démonjaimmal minden átkos éjjel.
...tudok-e még jónak lenni egy gonosz világban...?
Hisz romba dőlt a díszlet, életem elmozdult egy
helytelen irányba - s azt jajjal gondosan fölvigyázza...
S mert több a vágyam, mint szavam a vágyra,
szólni kellene, a rajzolt boldogság túl drága,
én nem akarok itt tovább élni - csúszva-mászva -,
szakadjon hát föl a gát, és törjön ezer darabra rácsa!
Aztán csend...
Nem történik semmi, és jól tudod, hiába kiáltasz,
nincsen sehol, semmi - nincs körötted támasz,
nincs, kinek melletted kellene lenni, s már nem fáraszt,
ha arra gondolsz: mindjárt el kell menni...
Olyan ez az érzés, mint egy üszkös, fájó fekély,
hiába súgja fentről álnokul egy hang: ne félj...
A síkos hazugság hatalmas veszély, mert hiszel neki,
pedig azt sem tudod, mikor, kihez beszélj...
Hát maradj néma, akár a halott, s bár nincs örömöd benne,
de megtisztulhat a hallgatásban a világ összes szennye.
S amit nem mondtam el - én, a gyarló ember -,
elmondja majd más, ki erre méltóbb lenne.
Sicut erat in princípio, et nunc et semper.

 

 

 

Budapest, 2009. április 25-26.

csak regisztrált felhasználó olvashatjaPaál Zsolt
[egyéb] érkezett: 2009.04.29. 20:26:30 (csak regisztrált tag olvashatja)
Minden költő életében eljön az a pont, amelyet egy-egy életmű legmagasabb pontjának lát az olvasó, elemző, irodalomtörténész. Komikus az egészben, hogy csak onnan túl lehet mindezt megmondani, innen csak az jelen foglyaiként csak az aktuális legnagyobbat látni..
Ezt a verset pedig sokan a nemcsak a legnagyobbadnak látják, hanem az utóbbi idők legnagyobbjának.
Hatalmas trocheusi zengéssel indul, mint a nagy ódák, majd átcsap a Téged annyira jellemző, meghatározó jambusokra, azokra a hosszú, elnyújtott zokogásokra, a Tóth Árpád-i elégiák jambikus jajveszékeléseire, amelyek itt, ezekben a tizennégyesekben domináns versmértékké lesznek.
Majd újból trocheusi felütés, melyre visszasírnak az újabb jambusi képletek, hogy a negyedik sor után feloldódjon, rapszódiává kavarogjon a végtelenbe kígyózó sorképlet, melyeket Te annyira babitsinak tartasz. Pedig Babits ezeket Tennysontól és Swinburne-től tanulta, s lett a sajátja. Nálad pedig kifinomult asszonyi lírád egyik sajátossága a végtelenbe könyörgő – hol elmélázó, hol feltörő - sorok mégis fegyelmezett, a mondanivalót, tartalmakat, érzelmeket gondos kézzel és okos fejjel megalkotott vonulata.
Egyre keserédesebb hang a pirrichiusok nagy száma, az anapesztizáló jambusok ellágyító hatása az első szakasz végén…

A második szakasz szintén trochaikus felütéssel indul, hogy ott folytassad, ahol előbb elvágtad a versed szelídségében is feszültségteli hangját. Aztán jönnek az anapesztizáló jambusok újra, majd a jambusok fojtott hangjai.

A harmadik szakasz rapszodikus váltása a férfias és ünnepélyes trocheusaival, melyben a szeretettet óvó és védelmező vallomással erősíted, újabb nagyszerű pontja lesz a versednek.
Nincs itt sem semmiféle mellébeszélés, toposzokat elhagyod, s csak néhány alliterációval élsz, melyek inkább súlypontjai egy-egy gondolatnak, mintsem az egész verset összefognák.

A negyedik versszak erős trocheusi hangja is mutatja, hogy mennyire erős vagy. Talán Goethe mert ennyire vallomásosan bölcs lenni a Marienbadi elégiában, nála is oly szépen megvan az egyensúly a személyes és az általános, a legforróbb érzelmi töltés és a legbölcsebb visszafogottság közt. Ez a mértéktartás és egyetemes harmónia a legnagyobbak sajátja…

Az ötödik szakasz zavarba hozott, mert trocheusi, de első ránézésre félelmetesen epigrammaszerű, sírkőszerű…

Az utolsó egység a legerőteljesebb rapszodikusság, egyszerre Hostias és Dies ire, trocheusokra anapesztusok jönnek, az egészet ódaivá, elégikussá, freskószerűvé teszik… S mindezt egyszerre...

Hogy mekkora és milyen méretű a versed, nehéz eldönteni. Nagy, erőteljes épület, a zárt formák iszonyú és nagyszerű tereket rejtenek. Aki beszélne e vers roppant méreteiről, nagyszerűségéről, az nem feltétlenül mondhat igazat a hazugság akarata nélkül is. Hogy erős, hatalmas, elképesztő, megríkató, gyönyörű… akkor még oly keveset mondtunk róla…
csak regisztrált felhasználó olvashatjaKovács Anikó
[méltatás] érkezett: 2009.04.27. 17:22:58 (csak regisztrált tag olvashatja)
Igen....Talán én is úgy gondolom, hogy kivételes ihletettség kellett hozzá, mármint e vers megszületéséhez, mert másképpen nem tudtam volna megírni.
...van olyan időpillanat, amikor a Múzsa nagyon is eklatánsan megmutatja, mit tud kihozni belőlem, ha homlokon csókol, vagy forrón megölel.
A Múzsán múlik minden, de minden :)

Köszönöm, Enikőm!
csak regisztrált felhasználó olvashatjaKovács Anikó
[egyéb] érkezett: 2009.04.26. 17:46:11 (csak regisztrált tag olvashatja)
Köszönöm :)
csak regisztrált felhasználó olvashatjaPaál Zsolt
[egyéb] érkezett: 2009.04.26. 17:28:23 (csak regisztrált tag olvashatja)
Anikó, remélem a gyengéd és a "gyengécske" szó a Te szótáradban nem ugyanazt jelenti...
Nálam a gyengéd az anyai érintéstől a szerelmes öröm érzetétől az őszi lágy alkonyat érintéséig ezernyi szép és boldog érzést jelent...
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007