1.

Április - szent hónapom, tündökölj a szirmokon,
segíts éledni hegytetőn ágnak és vén tölgynek,
ragyogj, mint templom rózsa-ablakán az ősz ikon,
s ne bánd, ha engem a napok mégis összetörnek!
...mert csak lidérc van, csak bánat, s emlék örökre,
keserűség sistergett köröttem, s pergett le a rögre,
de én bíztam, vártam, tudtam, a tavasz úgyis eljön,
hogy fény s gondtalanság végre újra egyesüljön...
S eljött. Itt van, fénylik, súgja: „...jó lenne ha hinnél..."
- igen, tudom, velem van a csendes hazaérkezésnél,
és most előttem új, friss rügyet nógat hirtelen növésre
a budai erdő egyik elrejtett, napsütötte rése...
...s csak csorgott a tavasz az úton, hegyen le, ég alatt,
(mindenkit más - ma engem a gyilkos hiány nyomaszt)
próbáltam parancsolni, de győzött egy másik akarat,
és muszáj volt visszaidéznem a most elszállt napokat...
...s ahogy így tűnődtem a nagy csendben szépen,
csodáltam bokrot, bogarat, fát és karcsú oszlopot,
pajtáskodott velem a Nap, s akár egy óriási röntgen,
a gesztenyefák lombjai között ferdén átvilágított.

 
2.

Néha az ember annyira elfárad,
csontjaiba fészkeli magát a bánat,
ilyenkor kellene egy áhított barát,
ki szívedre ír egy apró krónikát,
magához fölemel és a fénybe lódít -
fogja két kezedet, ha lelked halódik.
Megesett már, önmagát az ember megleste
mikor súlyosan rádőlt az örök-néma este,
...és csalt -, mert ami aznap nem volt -,
azt másnap magának bele-emlékezte...

3.

Nélküled nincs élet, s már nem lehet másik.
...és látod? Már mindenütt felszikrázik
a tavaszi véső faragta sok friss-zöld ág,
s jaj, gyorsan, máris, addig, míg nem késő,
most, míg elevenen él e csodavilág,
 - nem holnaptól, de rögtön, még mától, -
téged óvó-féltő elmém mindent meggátol,
ami az utánad maradt bűbáj sarkára hág.
Féltem, mert törékeny. És féltem, mert titok.
Nem tehetek mást -  várlak és mélyen hallgatok.
...hiszen ismersz jól, tudod, egy vagyok veled :
dőre, ki önnön-magát veled közös világgal ámít,
mert rajtam mindig ott ragyog megváltó jeled,
s én büszkén viselem titkunk szent stigmáit.

 
4.

...de hogy mondjam el Neked,
mennyire halkan,
(talán úgy szól majd, akár egy dallam...
de ugye ez giccs...? Halljam!)
milyen konok hűséggel várom a percet,
azt, mikor lelkem újból lelkedhez érhet,
és mi hiányodtól rútul félrebillent,
ha itt vagy, lásd, rögtön helyreáll a mérleg.
Ma még őröl a magány, de majd visszatér a béke,
ha egy ütemet dobban kettőnk szívverése;
a most homályos tükörben a világ kettétörik,
de jössz, és összeilleszted apró szilánkjait...
...majd a vak éjszaka lassan kiássa a reggelt,
és az új nap új felhőn oldódik át, ha majd felkelt,
mind értünk, miattunk születik, hidd el,
hogy lássam ajkad ívét, mint hajlik el lágyan,
- mit őrzök már évek óta,
szinte gyermeki lázban -
várlak szívvel, várlak az eszemmel,
és sosem múló vággyal szólítlak ezerszer,
és ha csak éppen eszembe ötlik létezésed,
(itt hordom a jelet, homlokomra vésted)
könnyű szívvel ellent mondhatok talán a télnek,
a sötét hidegből is tavaszt érezhetek - szépet,
ilyenkor kőszirt vagyok, mindennél erősebb, 
ha átölelsz, és átölelsz! - nincsen mitől félnem...
...mondd, hogy mondjam el mindezt, giccs nélkül,
egy mondatban, szépen...?
[...]
Most mélykéken lüktető ereiden átlobog véred,
s felfesti szívednek falára a legszebbik képet :
oltárt, fréziát, fényt, vágyat, mely épp' most éled;
de te csak fájsz kimondatlan, és egyre jobban,
"tán' most megáll az idő..." - titkon ezt reméled.
...aztán mégis mélyre vermeled ezt magadban :
 (akárha gyászhír érkezése otthonodba lobban)
de jól tudod - ezen dolgok mindegyike:
örökre
megmásíthatatlan.

 
5.

Ha nem füllent szépet, bókot, szerelmet senki,
felettünk csak a gond vajákol, s életünk belengi,
...hát füllents, de legalább lódíts, próbáld elhitetni,
tudok, vagy tudnék az egy, örök, igazi is lenni...
                     

 
6.

És most háború van - háború van bennem,
melyet az idővel vív a magány, a néma fegyver,
és közel az idő, mikor el kell innen mennem.
A félelem nehéz sziklát gördített rám, jól ismer...
s bár tavaszom már a viruló kertekre térdel,
én birokra kelek démonjaimmal minden átkos éjjel.
...tudok-e még jónak lenni egy gonosz világban...?
Hisz romba dőlt a díszlet, életem elmozdult egy
helytelen irányba - s azt jajjal gondosan fölvigyázza...
S mert több a vágyam, mint szavam a vágyra,
szólni kellene, a rajzolt boldogság túl drága,
én nem akarok itt tovább élni - csúszva-mászva -,
szakadjon hát föl a gát, és törjön ezer darabra rácsa!
Aztán csend...
Nem történik semmi, és jól tudod, hiába kiáltasz,
nincsen sehol, semmi - nincs körötted támasz,
nincs, kinek melletted kellene lenni, s már nem fáraszt,
ha arra gondolsz: mindjárt el kell menni...
Olyan ez az érzés, mint egy üszkös, fájó fekély,
hiába súgja fentről álnokul egy hang: ne félj...
A síkos hazugság hatalmas veszély, mert hiszel neki,
pedig azt sem tudod, mikor, kihez beszélj...
Hát maradj néma, akár a halott, s bár nincs örömöd benne,
de megtisztulhat a hallgatásban a világ összes szennye.
S amit nem mondtam el - én, a gyarló ember -,
elmondja majd más, ki erre méltóbb lenne.
Sicut erat in princípio, et nunc et semper.

Budapest, 2009. április 25-26.