Engem szeptemberben vetett életbe az éjfél,
annak is az elején:
még csak harmadika volt;
…Uram, már annyiszor mutattál utat, és vezettél,
de lásd, hiába, -
minden, mi szakadni kényszerül, - az elszakítható.
[…]
Egykor még hittem,
tükröm majd mutat öregnek, és vénnek, -
egyszer majd látom
sápadt birsfánk korhadását a régi ház mögött:
de a tükör még hazug,
és már nem áll a ház sem, a birs kivágva,
a kert szétdúlt, Százados utca sincsen,
- ott minden árva, -
csak a koppanó dió árnya emlékeztet
a debreceni,
őszi fény-nyalábra.
[…]
Tudod, mostanában,
éjjelente
lehasítok magamból
sok apró gerezdet, és néha magam is hiszem,
hogy vele együtt ki tudok hajítani
ezer és egy keservet, -
pedig súg a józan ész: „nem, ezt nem lehet…”
…ilyenkor mindig azt érzem, valaki figyel,
talán azt is tudom, kérdéseimre mit felel,
és azt is, - a bölcs válasz soha nem fogy el.
Hallom a hangot is, - jól ismerem, -
olykor szelíden korhol, - de tudom, szeret;
szeme sötétje bebarangolja minden sejtemet,
és ha szól, szava akár estéli,
halk harangszó leng
a nyári, nedves föld felett.
Tudja, hogy úgy hívom: "Szívem…" -
és ha kimondom: élni jó. Ekkor elhiszem.
[…]
…Uram, szeptemberben, mikor a szőlőlevél rezzen,
tudom, ott vársz rám, az útféli, poros kőkereszten, -
most még maradnom kell, hogy a nyarat kivárjam,
de meg tudod-e mondani, merre vetül még árnyam…?