Ezt kérdezem, amikor csak visszagondolok Koltay Gábor Trianon-filmjére, amelyben Glatz Ferenc egykor pártmókusokról beszélt, izgő-mozgó, hol ide, hol oda szavazó percemberkékről, akik azonban örökösen csak önös érdekeiket védik, de azokat aztán körömszakadtig. Tőlük amúgy aztán tönkremehet minden és mindenki.

Régen, ha valaki korteshadjáratával győzött netán egy választáson, nem vághatta zsebre sub specie aeternitatis, az örökkévalóság jegyében a szavazatokat. Az igazi munka, a bizalomra való megszolgálás ideje csak eztán következett. S jaj volt annak a honatyának, aki elkártyázta újdonsült pozícióját!

Pedig a Ferenc József-i időkben is adódtak erre alkalmak. Nem annyi persze, mint 1945 óta, de mégis. Mintha megérezte volna ezt akkortájt Gárdonyi Géza is. Idemásolom ennek példájaként egyik remekbe szabott elbeszélését (A tekintély).

„Volt köztünk egy Jancsi nevű, nagy fiú, fejjel magasabb minden gyereknél. A ruhájába is alig fért bele: feszült rajta nadrág és dolmány egyaránt. Ez a fiú viselte mindig a vigyázói méltóságot; az szedte össze a fát, minisztrált elöl ünnepeken; ő volt a jégen sinkózók vezére, s ő ingerkedett mindig legelől a zsidófiúkkal.

Ezzel a szóval szokta őket csúfolni: „Kimerosz!"

Mi ezt a Jancsit hatalmasnak, hősnek és tudósnak tartottuk. Ő minden kérdésre tudott felelni az iskolában, s jaj volt annak, akire ő megharagudott! Ő volt az iskolai somfavessző kezelője is: ő hegedülte a bűnösökre a büntetést.

Hát rettegtünk tőle, s fizettünk neki adót kenyérben, almában, cukorban, mindenben, ami iskolai tarisznyából telhetik.

Húsvétkor egy kövesdi matyó fiú vendégeskedett a faluban. Mise előtt bejött az iskolába is: körülnézni.

Valamivel kisebb volt, mint Jancsi, de mokány, barna fiú, széles mellű és erős nyakú.

– No, mit tudsz? – kérdezte Jancsi.

S feladott neki számolási kérdéseket. Mi kárörvendő tekintettel néztük a matyót: hogyan fog ez belesülni a tudományba!

A fiú lenéző pillantások között fejtett meg mindent fejben és táblán is. Aztán egy percnyi szünet következett.

Most már bámultunk. Az iskolában csend volt.

Akkor a matyó gyerek kivet egy krajcárt az iskola közepére, és azt mondja:

– Vegye fel szájjal, aki tudja, de háttal a grajcárnak.
Senki se felelt.

A matyó fiú ledobta a szűrét és hátrahajolt le a sarkáig, mintha kaucsukból volna a gerince. Fölvette szájjal a krajcárt.

– No, ki teszi meg utánam? – kérdezte kevélyen.

Az iskolában csend volt. Mindnyájan Jancsira néztünk. Röstelkedve rázta a fejét. Aztán elvörösödött, mint a pulyka, s elfojtott, dühtől remegő hangon szólott:

– Állj ki velem, ha mersz!

Azzal kilépett a középre. A matyó gyerek nagy nyugodtan letette a szűrét ismét a padra; felgyürkőzött. Aztán átfogóztak. A következő pillanatban úgy vágta a földhöz Jancsit, mint a zsákot. Attól fogva Jancsinak nem volt előttünk semmi becsülete."

Az elbeszélésbeli Jancsi azonban alighanem más volt, mint mai képviselője. Elfogyott a becsülete, kifulladt a ló? Visszavonult, kvaterkázott a birtokán, míg utolsót nem vert a szíve. Nem, nem volt tökéletes, de mennyire nem, az ő világa sem, ám mégiscsak jobb volt, mint a mai.

Ma egy politikus, egy honatya vagy honanya lebukik. Mindegy, az Internacionálét vagy a Székely Himnuszt énekli. Visszaadja a mandátumát, ha nem maradt semmi becsülete – még annyi sem, mint Gárdonyi Jánosának?