„Lendület Tamáska, nem indulat, mert az csak a falnak visz!”
(Julcsi könyve-részlet)

 Háromig, vagy tízig számolok, esetleg még tovább, hogy ha valami okból elfog a harctéri idegesség, hogy indulatom leküzdve lendületbe kerüljek, s józanul gondolkodva haladni tudjak a dolgaimmal, bármi legyen is az, fizikai munka, vagy írás. A kizökkent világ szürke idiotizmusa, amely normálisnak tekinti az abnormálist, száműzetésbe küld minden élő, s életet segítő hagyományt, eltörölné a múltat, az egyéni jelent istenítve, uniformizálná a jövőt is, amely távolba vesző illúzió csupán. Nehezen tudok másra gondolni, mint erre, amikor a várost járva kutyámmal, szinte naponta szembesülök a változás jeleivel. Nehéz legyűrnöm magamban a dühöt, amikor azt látom, hogy semmi sem a maga idején történik.

 Az építőiparban dolgoztam magam is évekig, s komoly és súlyos tapasztalatokat gyűjtöttem a témában. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy olyan brigád tagja lehettem közel három évig, akik nem levelezőn járták ki az élet iskoláját, öröktől fogva bakancsosan. Sanyi bácsi a lakatosunk, aki minden szinten és minden időben bármit meg tudott hegeszteni, s szinte nem akadt olyan szakmába vágó kihívás, feladat, amit meg ne tudott volna oldani. Akárcsak Feri főnökünk, aki univerzális szakember volt, ha kellett lakatos, kőműves, targoncás, ács és tetőfedő. Akárcsak Attila, aki sajnos, azóta már az égi hazában áll helyt munka kihívásokkal teli frontján, szintúgy Matyi barátom, a kőművesek koronázatlan királya, akinél felelősségteljesebb, jobb embert, szakembert, azóta sem láttam. Az ötvenes évei vége felé járó, kissé alacsony, barna bőrű, szíjas, szikár ember volt, szeme mindig huncutul csillogott, arcát borosta és ezer ránc takarta. Magyar anya és muzsikus cigány apa gyermeke volt. Romungrónak mondják az ilyen embert, de ez semmit nem jelentett, s nem jelent ma sem.… Kényes volt arra, hogy az a ház, amit ő húzott fel évek múlva is álljon, és semmi probléma ne legyen vele. Szorgalmas, gyors, precíz és megbízható volt. Soha életében egy kortyot nem ivott. Egy évig voltam a segédmunkása, vagy ahogyan pestiesen mondják, a culágere.  Amit erről a területről tudok, azt mind tőle tanultam. Szelíd  türelemmel magyarázott folyamatosan nekem, amikor kellett, s a maga sajátos módján idővel meg is kedvelt engem, a tökéletes amatőrt. Az érzés kölcsönös volt.  Megtartottam jó emlékezetemben, és szívből sajnálom, hogy már nincs velünk. Mindig azt mondta, hogy bizonyos szakipari munkákat csak az arra alkalmas időben lehet jól és tartósan megcsinálni. Nem egyszer ecsetelte, hogy az építőipar legkésőbb november végén leáll, mert a hideg időben az anyag másként viselkedik, és megfelelő munkát olyankor már nem lehet végezni, hiába vannak különféle újabb anyagok, a végeredmény nem lesz tartós.

 Erre gondolok, amikor azt látom, hogy esőben, fagyban tetőt bontanak, falakat döntenek le az alapokig, földet túrnak nyúlós, takony időben megállás nélkül, kerítést húznak, betonoznak, zsalukövet térkövet raknak, utat javítanak decemberben, mintha korábban, az arra inkább alkalmas időben nem ért volna rá. Figyelem egy ideje, hogy bizonyos területeket, munkákat milyen sokáig hagynak félkészen, parlagon heverni, míg nem egy óvatlan pillanatban, mintegy a semmiből előkerülnek gépek és emberek (itt mindig mindenre akad kellőképpen elszánt, vagy kényszerhelyzetben lévő jelentkező) s az adott feladatra tökéletesen alkalmatlan időjárási körülmények között is lázas erővel küzdenek az adott feladat végrehajtásával. Tökéletes munkára nem is lehet ilyenkor számítani, hisz az ember egyszerre küzd az időjárással, s az aktuális munka elvégzésével; lelkes, precíz munkát hideg, szeles, esős, fagyos időben nem is lehet elvárni. De a tulajt mindez nem zavarja, hisz most van rá ideje és pénze, s azzal együtt abnormális elvárásai. Egy őrült kor hibbant elvárásai… Senki sem szól, megszokták, s a népek szótlan veszik tudomásul ezt a folyamatosan zajló őrületet, ezt a pótcselekvési tébolyt, mely nélkülöz minden józan realitást.

Látják, de sóhajtózva hagyják nőni a bajt, a gondokat, akár a dúsan burjánzó gyomokat, elvadulni a fákat, bokrokat, összeroskadni ódon épületeket a tébolyultan örvénylő időben a múlt és a jelen peremén. Aztán, ha már minden idő elmúlt, s a díszes jövő is jelenbe fordult, akkor kerülnek elő, szinte a sötét semmiből szédelegve a fényre a fűkaszás emberek, mintha mi sem történt volna, s amit tesznek, az a világ legtermészetesebb dolga lenne, a mai bolond világ rendje szerint. S amikor ezzel végeztek, akkor nekiállnak, olyan munkáknak, tetőcseréknek, s egyebeknek, amelyeket nem indokol az adott épület állapota, de van rá furcsa mód fedezet, s az őrült változtatási kényszer, amely a folyamatban lévő munkák egy részét jellemzi erre mifelénk. Ahol pedig tényleg tenni kéne valamit az öreg házzal, ott nincsen rá való.  A problémák, s a megoldás anyagi eszközei nincsenek szinkronban egymással. Ahol van, ott nem feltétlenül kéne, ahol pedig nincs, ott minden változásért zokog. Célok, emberi akaratok, önzések, kiáltó ellentmondások kaotikus kuplerája, ameddig csak a szem ellát. S még a jó érzésű, fegyelmezett, türelmes veterán is kibiztosítja a revolverét, bár számol a következményekkel, hisz tudja, hogy nem kéne egymásra lőnünk. Valahogy másképpen kellene feloldani ezt az ellentmondást…

Az új tulajt általában nem fűzik érzelmi szálak, emlékek a megvásárolt ingatlanhoz, telekhez, kerthez, fákhoz. Gátlástalan könnyedséggel vágatja ki a fákat, nem egyszer termő, élettel teli gyümölcsfákat pusztíttat el, fordíttat ki a földből gyökerestől, tisztességben megvénült erős egészséges életeket írtat ki maga mellől, elidegenedve a teremtett világtól, a természet rendjéből magát zárva ki.  Aki termő fát vág ki az minden gazemberségre képes, s nem érdemli meg az ember nevet. Az új tulajok egy része mérhetetlenül egoista, a kor szabályait szem előtt antiszociális új barbár, akit nem állít meg „sem emlék, sem varázslat”. A „pénz, paripa, fegyver” bódulatában él, s önmagán kívül senkire és semmire nincs tekintettel, s joggal tekinthető kizökkent, hagyományait vesztett világunk emblematikus, alapvetően elmagányosodott figurájának, aki ennek megfelelően végsőkig hisz önnön nagyságában és csalhatatlanságában. Ön és közveszélyes klinikai eset, akinek normálisabb időben zárt intézetben volna a helye. Normális esetben… egy másik térben és időben, egy másik bolygón…

 Új ház épül a lerombolt régi helyén, s a megszokott régi utca már többé nem lesz ugyanaz, változik a kép, felbomlik az összhang, tovatűnik egy régi hangulat, új emberek érkeznek, új akaratok érvényesülnek, korszerű önzés telepszik rá régi hagyományainkra, s a magamfajta veterán már alig talál igazodási pontot, hogy érezze, hogy itthon van, s még jó helyen jár. A változás tehát nem mindig jár együtt a fejlődéssel, bár a fejlődés legtöbbször pozitív változást (is) szokott hozni. Ez legtöbbször nem látható, amikor a szép számú, régóta üresen álló házak lelnek új tulajdonosra, akik megpróbálják képre, hasonlatosságra igazítani az immár védtelen öreg hajlékot, a kor elvárásai, szabályai, és előírásai szerint, a legtöbbször barbár igyekezettel, időt, energiát, gépet nem kímélve, olykor mindent újrakezdve, mert ez tűnik egyszerűbbnek. Legtöbbször meg sem próbálják összehangolni az egyszer már bevált régebbi megoldásokat a legújabb technikai lehetőségekkel, inkább minduntalan leásnak az alapokig, kíméletlenül pazarolva összefogható energiákat. Ez a korszellem nem folytat, s nem teremt építő hagyományt, a pusztítás uniformizált keretei között falansztereket, a magánszféra zárt osztályait hozza létre magának, lehetőség szerint, erődöket, várakat…

Pedig a néhait is ugyanaz a cél vezérelte, mint kései utódját: hajlékot emelni az élete fölé, maga és a családja számára, ereje és lehetősége szerint, a legjobb módon, akár többgenerációs nagyobb házat, hogy együtt lehessen a család minden tagja. A gyerekek felnővén azonban már másként gondolkodtak, nagyobb önállóságra, szabadságra vágytak, elhagyták a családi hajlékot és máshol, máshogy, mással próbálnak szerencsét, s a gondosan felépített házakban lassanként magukra maradtak az idősödő szülők. Ám ha netán mégis visszatérnének a gyerekek, csalódások és rossz döntések után, értelemszerűen a szülői házba, általában már unokástól, megváltozik minden a szülők életében. A kezdeti öröm után hamar bebizonyosodik, hogy manapság egyre nehezebben fér meg együtt több generáció. A szülők engednek annyit, amennyit lehet, de egyre inkább a fiatalok akarata érvényesül, s ők szépen csendben háttérbe szorulnak, s az addig kialakított csöndesebb életvitelt felváltja egy merőben más életszemlélet és igény szint. Megváltozik az udvar, tönkremegy a gondosan kialakított halastó, amely tele volt élettel, susogó náddal, hallal és tavirózsával, egy kicsiny szigettel a tó közepén, amelyhez egy kis boltíves kőhíd vezetett, s a stég, ahol egy idős férfi otthon is kiélhette horgász szenvedélyét. Most minden pusztul, a bokrokat kivágták, s a tó partján kis fóliasátor áll a kerítés mellett korhadó csónak mellett. Néhány gyümölcsfa, és kerti virág már szirmot bontott, s a ház öreg kutyája azért még meg ugat bennünket a Bundival, amikor arra járunk, de már semmi sem ugyanaz…

Aki fenyőfát ültet a háza udvarára, az életet ülteti el, s egy emberöltőnél hosszabb távban gondolkodik, sohasem magára gondol, hanem a családjára, gyerekeire, unokáira, és dédunokáira, akiknek majdan a felnőtt fa örökzöld árnyékot ad. Az új tulaj szemmel láthatóan nem követi elődje példáját, amikor előre megfontolt szándékkal, gyilkos módszerességgel irtja ki, vagy csonkolja meg ezeket, a zömében egészséges, magas és erős fákat, rövidtávú, önző céljai érdekében. Csak a jelenben él és gondolkodik rövid távon tervez… A fa is érez, annak is fáj, s nem csak a fejsze éle, hanem a megtaposott bizalom. A fagyilkosok nem ültetnek fát, pitbull acsarkodik az elhaladó járókelőkre, s csak a szívós gyom üti fel a fejét egy idő után a gondosan térkövezett udvarokon, a riasztóval ellátott, kamerával megfigyelt, idegesítően korszerű, elidegenített, nagy, sötét tereken. A legtöbb nagyobb településen ez már bevett gyakorlat.

A vidék mélyére kell menni, ahová száműzetett az ősi hagyomány, amelyben találkozik a régi az újjal, a múlt a jövővel, s egy adott jelenben egymásnak nyújtanak kezet; ahol még másféle emberek vertek gyökeret, akik együtt tudnak élni közös örökségünkkel, merítve belőle, s gazdagítva azt kreatív, alkotó munkájukkal, s korszerű lehetőségeikkel. Ehhez nem feltétlenül kell többlet energia, hanem az élethez simuló, belőle táplálkozó alkotó látásmód, amely kivezető utat mutathat ebből a dekoratív, gyökértelen, létidegen káoszból. Visszatalálni ősi gyökereinkhez, a közösségi létezés azon alapjaihoz, amelyet most gátlástalanul tagad és pusztít vesztébe rohanó, önmagát túlélt, abnormális civilizációnk, mert van másik út, az igazság ránk eső része, újra teremtett hagyományainké.