A cím ne tévesszen meg senkit.
Nem egy, nem kettő, de még csak nem is - mondjuk - huszonhat vagy negyvenegy Húsvét van már mögöttem. Sok Húsvétot meg-, és átéltem már, akár mondhatom úgy is: túléltem, mert a szép ünnephez tartozó locsolkodás sosem volt a kedvencem, és amikor csak lehetett - már felnőtt fejjel - fogtuk a gyerekeinket meg a kutyát a férjemmel és az első "kirándulós-ibolyázós" nappá neveztük ki a húsvét hétfőt. Mindig, és szinte szertartásosan. Nálunk hiába csengettek rokonok, ismerősök, szomszéd gyerekek különféle illatú kölnisüvegeikkel - senki sem nyitott ajtót. Sosem szerettem ezeket a napokat, de megbékéltem vele, mert a Húsvét - tavasz. És a tavasz, a gyönyörű április: nekem mindig babonásan mély imádatom tárgya volt, és lesz is. De a kötelező vendégjárást-várást nem kedveltem már gyerekkoromban sem.
De rég volt...
Debrecen kertvárosában a házunk - ahol akkoriban laktunk - a híres Nagyerdő szélén állt. Csak egy könnyű kis séta, (talán húsz perces...?) és máris a legrejtelmesebb és legtitokzatosabb erdőben hajtogathattuk magunk és a gyerekek elől a lehajló, virágokkal és rügyekkel viselős friss, új ágakat.
Most mind eszembe jut, hiszen újra itt a Húsvét.
Húsvét, 2009.
Nagyszombat van.
Szinte nyári nap perzselt egész nap, de öt óra is elmúlt, így hát már ferdén tűz rám a János kilátó és Svábhegy felől a selymesen simogató meleg. Szeretem. Nagyon.
Ülök kint a teraszon, a napokban téli álmából riasztott és tisztára súrolt fehér kerti széken a Rózsadomb legmagasabb pontján - köröttem frissen mosott ruha illata -, és eszembe jut a sok régi, elszállt Húsvét.

És az, hogy ez az első Húsvétom, amit Édesanyám nélkül várok.
Illetve dehogyis várom. Már egy Húsvét sem lesz soha olyan, mint az eddigiek. Soha többet.
...hiszen minden eddigi Húsvétról az Ő Húsvétjának ízei, illatai, ünnepvárása merül fel a gondolataimból: az omlósan finom házi sonka, kalács, festett tojás, barkaággal díszített, ünnepien terített asztal - ahogy csak Ő tudta.
Édesanyám negyvenhárom napja nincs velem - fizikai valójában nincs.
Minden máshogy igen.
Még beszélek Hozzá, még hallani vélem, amit válaszol; sokszor hangosan beszámolok Neki a dolgaimról, ahogy eddig is minden nap... Még mindig látom figyelmes, kedves mosolyát, amit mindig rámsimított a szemével, mikor hazaértem valahonnan, (meggyőződésem, hogy csak egy Anya tud így nézni a gyermekére - és ezzel nem akarok egy Édesapát sem megbántani) ; látom rövidre nyírt, ősz haját, benne a piros apró csatot, mellyel a homlokába hulló tincset zabolázta meg; látom, ahogy a varrógépe fölé hajol, és épp azt a blúzát igazítja szűkebbre, amiben a következő orvosi felülvizsgálatra készülődött - és nem értem, hogy hogyan tudnak a napok ugyanúgy tovább megtörténni, és elmúlni, mint eddig, mikor még Ő is tevékeny, aktív részese volt ennek a világnak...?! Nem értem, hogyan lehet ezután a Húsvétot, a karácsonyt, az Ilona-napot vagy a gyerekeim születésnapját megünnepelni - Nélküle...?
Szinte felfoghatatlan még most, negyvenhárom nap eltelte után is, hogy nincs többé, hogy a fürdőszobában a köntöse elárvultan és csaknem egykedvűen lóg az ajtóra szerelt szépívű fogason, pedig már soha sem ölti magára; ma, 2009. Nagyszombatján nem tudom még csak elképzelni sem, hogy ezután nem kell a receptjeit kiváltanom; nem kell figyelmeztetnem, hogy kezdődik a Híradó, kapcsolja át a kedvenc csatornájára a televíziót; hogy nem süti soha többé azt a káposztás pogácsát, amit csak Ő tudott, senki más, és még csak a receptjét sem kértem Tőle el; és egyáltalán: bárhová nézek a lakásban, mindenhol az Ő keze munkája látszik, mindenről Ő jut eszembe... A ropogósra vasalt hímzett kézimunkák, a sok színes fonal, amiből mindig kötögetett valakinek meglepetés-pulcsit, az éjjeliszekrényén kihajtva a könyv, amit utoljára olvasott olyan éjszakákon, amikor a kínzó szívtájéki fájdalom nem hagyta Őt aludni....
Negyvenhárom nap.
Még mostanában is előfordul, hogy megterítek Neki egy-egy elvétett mozdulattal, hogy aztán mérhetetlen szorítással a torkom körül gyorsan le is kapjam a tányért. Így hát gyedül eszem, de jobbára ellinkeskedem a rendszeres étkezést - Anya ezért haragudna, de nem szeretek magam ülni ott, ahol eddig mindig Ő is ott ült.
Előttem van apró, finom keze, a mozdulata, ahogy a villára szúrja a falatot; ott a bot a sarokban, ami segítette a biztosabb járásban, és evés közben az üvegtetejű asztalnak támasztotta, hogy aztán annak segítségével sétáljon be a szobájába; apró, molett alakja, és mindig vidám, valószínűtlenül kék szeme, amely az utóbbi években gyakran fáradttá és megtörtté vált. Sokszor hessegettem el a gondolatot, amely egy iszonyú képet vetített elém, és amelyet negyvenhárom napja valóban átéltem.

Vajon hogy lehet úgy írni egy leírhatatlan fájdalomról, hiányról, és gyászról, hogy ne legyen pátoszos és hatásvadászóan érzelmes...?
Én nem tudok. Cserben hagy minden zsurnaliszta rutinom.
Márai azt írta, hogy „...Ne kergesd el a szomorúságot. Oktalanul jön, talán öregszel ilyen pillanatokban, talán megértettél valamit, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől. S mégis: a szomorúság megszépíti az életet... Először is: az örömök, melyek eltűnnek, talán nem is voltak igazi örömök. Emlékezz csak... Aztán: a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is. A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben. Egyszerre emberebbnek érzed magad..." - olvasom, és nem értem: nem így van, nincsen igaza Márai Sándornak!
Csupa oktalan lázadás, már-már düh, csupa fájdalom és csupa tehetetlen szomorúság feszít, munkál bennem negyvenhárom napja, és ez nemhogy javulna, de minden nappal mintha még rosszabb lenne... Olvastam, hogy „ az anyaság biológiai tény, állapot, de nem feltétlenül érdem, s még kevésbé örökbecsű erény. Ugyanakkor mindezeknél több is." Több bizony.
Igen ám, de hol az útmutató arra nézve, hogyan kell ezt a végtelen szomorúságot és majdnem a lehetetlenséggel határos erős köteléket és kötődést  - illetve annak kínzó hiányát - feldolgozni...? Nem tudok elmenni sehová. Nincs el. Nincs hová - üressé lett körülöttem minden, és azt érzem, egy ólompántos dobozban élek, és mintha kiszippantották volna a levegőt belőle. Fuldoklom, és mégis élek.
Új Húsvét jön.
Az első - Édesanya földi jelenléte nélkül.
Új Húsvétok, karácsonyok és ünnepek jönnek, amik csorbák, szikárak és bicebócák  lesznek, és én kiszolgáltatott lélekkel és színtelen kétségbeeséssel vetem majd őket a hátam mögé: ez is elmúlt, kipipálom.

A hegy túlfelén lebukott a nap. Hűvösödik.
Az illatosra száradt ruhákat beszedem a teraszról, szépen összehajtogatom, és bezárom az ajtót.
Holnap lesz a Feltámadás napja.

Budapest, 2009. április 11.