2025. február 8. szombat,
Aranka napja.
Kalendárium

Február (régiesen Februárius, ősi magyar nevén Jégbontó hava) az év második hónapja a Gergely-naptárban, szabályos években 28 napos, szökőévekben pedig 29 napos. Háromszor fordult elő a történelemben február 30-a. A 18. századi nyelvújítók a februárt az enyheges névre keresztelték át. A népi kalendáriumban böjt előhava (vagy másképpen böjtelő hava) néven szerepel.

...

Kovács János István /1921-2013/


Varga Csaba /1945-2012/


Mácz István /1934-2024/

Szent Bálint napján tartják főleg az angolszász országokban a Bálint-nap (angolul Valentine's Day...

Az Úr tanítványai közé tartozott, és követte Jézust "János keresztségétol fogva egészen mennybevétele napjáig". Sorshúzással választották az apostolok közé, Júdás helyébe, hogy "velük együtt tanúskodjék Krisztus föltámadásáról". Az apostolok szétszéledése után a hagyomány szerint Etiópiában hirdette az evangéliumot. Alexandriai Kelemen õrizte meg egy mondását: "Gyöngítsd önmegtagadással testedet, hogy a lélek a Megfeszítettnek szolgálhasson." Vértanúságot szenvedett Krisztusért. Szent Ilona császárnõ az apostol ereklyéinek egy részét Rómába, másik részét Trierbe vitette. (Hankovszky Miklós)...

Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Változások, tavaszok
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Kezembe került – jobban mondva szemem elé – egy korábbi Aranylantos írásom, melyben az akkori csodálatos tavasz okán örömködöm, dicsérem és ujjongom  felszabadult, tiszta lélekkel és szívvel - és amelynek dátuma: 2008. április 23.
Akkor a glosszámat így fejeztem be:

” Minden szelíd volt és az ázott föld illata dúsan, gazdagon áradt a hatalmas és gondozott kertekből, az orgonabokrok a kerítésekre könyökölve káprázatos színorgiát dobáltak a Júlia és a Pasaréti útra, duzzadtan, ezernél is több, aprócska szirmaikkal lobogó mély-lilákat és hófehéreket lobbantottak a szemembe, orromba, olyan erővel, hogy míg felfelé baktattam a Fenyves lejtőn, hazáig éreztem hajamban az illatukat. Jobban mondva véges-végig kísértek, hiszen itt minden kert - akár egy-egy kastélypark -, virágzó, szép rendjük látványával nyugtatják lelkemet.
...fülemen a modern kor szerkentyűje, az elmaradhatatlan mp3 - mennybéli zene szól,-  zsebemben a telefon, mely megszólalt, alighogy beléptem a kapun...Mindkettő éltető erőm.
Csöndes, hálás mosolyommal föltétlen bizalmamról biztosítom a tavaszt ebben az évben is.
Vajon hányszor mondhatom még el ugyanezt...?”

Mára az utolsó kérdésre – sajnos - már pontosan tudom a választ: soha többet.
Azt hiszem, tudat alatt már akkor sejtettem, hogy az a tavasz volt életem utolsó zavartalan, felhőtlen tavasza.
2008 és 2009 tavasza között olyan óriási különbség van, amit lehetetlenség elmondani. Több oka is van. Az élet - lássuk be - nagyon kacifántos utakon vezet és vezérel minket. Túlságosan is szövevényes és göröngyös utakon – melyek olykor jóval meghaladják szépségekből, emlékekből, mosolyból, simogatásból összerakosgatott és rosszabb napokra tartalékolt, összegyűjtögetett erőnket és a meszesgödör legiszonytatóbb, legsötétebb aljára képesek taszítani minket.
De hadd meséljek szépen, sorjában…
Tudom, nem szokás ilyen erősen szubjektív jegyzetet írni, olyat, melyben a saját életemé a főszerep.
Csak néha - és ritkán - engedi meg magának az író ember. Az, aki régóta ízig-vérig újságírónak szegődött szívvel éli a mindennapjait, és csakis akkor, amikor már nagyon feszítik az élet egyre sürgetőbb, dallamtalan történései. Csak amikor már kétségbeesésében a vak világhoz kiáltja fel bánatát, tudván tudva, hogy az sem segít – ő mégis leírja ebbéli rozsdás gondolatait. Kötőfék nélkül, pőrére vetkőzve.
Ezt teszem most én is - szolgáljon mentségemül a napsütés hiánya, az eső és a ború, mely mindezt kiváltotta belőlem.

*

Ma hideg, esős, szeles június huszonkettedike van. Talán nem is emlékszem ilyen csúf június huszonkettedikére, amely egy személyes érintettség okán nekem fontos dátum. Egykor e napon ünnepeltük férjem születésnapját. Már sok éve meghalt. Még ma is csak 43 éves lenne.
És négy hónapja, ezen a télvégen hagyott itt örökre Édesanyám, és ugyancsak e télen halt meg férje, 26 éven át jóban-rosszban társa, akit – azt mondhatom -  kicsit nevelőapámnak éreztem, noha már csak felnőttként ismertem meg.

Túl sok a halál mostanában körülöttem.
És bevallom, sokat jár a gondolatom a halál előszobájában - és egyáltalán nem érzem rémisztőnek.
Hadd idézzem itt – mintegy önmagam megerősítésére - Déry Tibort, akit én nagyon sokra tartok. Tudom, sokan idegenkednek tőle, elítélik, mert egy letűnt éra "kiszolgálója"  volt, sőt, 1945-ben belépett abba bizonyos, sokat és méltán szidott pártba, és bár onnan 1956  júniusában a Petőfi-köri
sajtóvitában a pártvezetést egyoldalúan bíráló felszólalása után ki is zárták, sőt, 1957-ben kilenc évi börtönre ítélték, mégsincs sokak szívében megbocsátás számára. Az én lelkemben igen, van. Én el tudom választani a „magánembert” az „írótól”. Amit leírt, amit munkásságának tudhatunk, mi, az utókor – az nagyszerű, remek és szerethető életmű. Egy szó, mint száz – én szeretem Déry Tibor írásait. Szívesen forgatom könyveit, mert mély bölcsesség és nagyon szívemhez közelálló írói stílus fogad minden leírt oldalon.
Ma, ebben a vigasztalan, szokatlanul és vacogtatóan hűvös és általam annyira gyűlölt, őszies időben megint Déry Tibort olvasgattam. A halálról írt sorai ma újra mélyen megérintettek. Nem először – de eddig valahogy mint kívülálló olvastam ezeket a sorokat. Ma másként.
Sajnos ma sokkal jobban értem, miről ír.

”Megható ez a kétségbeesett erőfeszítés, amellyel az ember legősibb kezdetétől fogva szemét behunyja, arcát eltakarja a halál vakító sötétsége elől. Minden időknek ezt a legnagyobb, szívig hasító riadalmát igyekszik csillapítani babona, vallás és művészet, más és más eszközökkel, de ugyanazzal a céllal: erőt s bizalmat önteni az emberbe. […] A halál azonban, mint a sötétségnek egy illanása, néha legépebb perceinkben is átcikázik rajtunk,egy kevés kormot hagyva a lélekben. Vannak, akikben hosszabb időre ülepedik meg, van boldogtalan, de talán épp ezért nemes lelkű, akinek minden óráját besötétíti. […] Az emberi szellemnek egyetlen önmagához méltó mozdulata lehet: ha önmagába harap. A halálfélelemre az egyetlen méltó válasz: az öngyilkosság. Homeopata gyógymód: halállal gyógyulni ki a halálból. Aki nem tud megbékélni a azzal, hogy halandó, az legyen öngyilkos, különben méltán köznevetség tárgyává válik. Végletes következtetés ugyan, s az egyezkedésre berendezett élet – vajon szerencsénkre? – nem pártolja, de nem tudok elképzelni pontosabb s poétikusabb megoldást a halálfélelemre.”

Nekem nincs halálfélelmem, cseppnyi sem, sőt!  – sietek leszögezni, mielőtt azt hihetné bárki, hogy most a saját nekrológomat írom. Nem erről van szó. De valahogy itt settenkedik körülöttem évek óta, és egyre csak közelebbivé válik, ez tény. Nem riaszt.

Kinézek az ablakomon - kint egész nap reménytelen szürkeség uralkodott, pöffeszkedett Budán, szakadatlanul ömlött és ömlik most is az eső, míg e sorokat írom, és ahogy átnézek a hegy másik oldalára, a  november végét idéző ködsipkás Svábhegy a túloldalon pont olyan most, mint tavaly ősz végén, melyet Édesanyámmal együtt néztünk és csóváltuk az idő cudarsága miatt a fejünket.
Mennyi minden megváltozott azóta!
Csaknem minden. Igen, azt hiszem, minden. És nem a jó irányba.
...bárcsak akár egyetlen napra is, de jó lenne, ha vissza tudnám hozni azokat az – akkor kellően nem értékelt – napokat, amikor még gömbölyű volt a világ, legalábbis sokkal gömbölyűbb, mint ma, ezen a kétségbeejtően hideg június huszonkettedikén.
Ma különösképpen sebezhetőnek érzem magam.
De messze kerültem a tavaly áprilisi írásomtól, az orgonaillatos, gyönyörű Pasaréti úttól!
(Muszáj megjegyeznem, hogy Déry Tibor a Pasaréti út 20-ban lakott, pár lépésre innen, és azoktól az orgonafáktól, amiket a tavalyi írásomban megcsodáltam…)
Pedig a Pasaréti út ma is ugyanolyan, és az orgonabokrok is éppen ott állnak, ahol tavaly is olyan csodásan virítottak.

Én lettem más.
És nem várok semmitől sem javulást, hiszen amit a legjobban szeretnék, az is csak egy szép és elérhetetlen álom. A józan elmének, a fülnek, a szemnek más az érzete, hallása, képe, mint a képzeletnek. Így hát – olykor, ajándékképpen - a képzeletemre bízom magam. Hiszen minél nyomasztóbb a valóság, a képzelet annál színesebben, tömörebben és ragyogóbban tölti ki a vágy körvonalait. De sajnos a valóság sokkal erőszakosabb. És végül úgyis mindig győz. Sajnos mindig...
Nos hát, ennyi maradt.
Nem sok.
Talán csak egy kötet  - Fény helyett címmel – amelyet már nem tudok megmutatni Édesanyámnak.

…vajon lesz-e jövőre is orgonavirágzás a Pasaréti úton…?
 



Budapest, 2009. június 22.

 

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007