„Ostor ige-habzás immár elég volt,
béke van, nyár van, ti elléphettek,
vagy vázába kerültök csendéletnek
a tévé-azúrral bélelt hazában.”

/Nagy László: Gyászom a színészkirályért/

I.

Pántlikás szavakkal ékített májusfák
dőlnek otthonaink elé. Nép-viseltes,
jelmezes ünneplések nem ütnek szíven,
de arcul vernek valamennyiünket, akik még
reménykednének egy tiszta, őszinte szóban,
megőrző, megtartó közösségi létezésben,
ahol mindenki tudja, helyét és szerepét,
s a másik sikerét nem koplaló irigységgel nézi,
mint akitől elvettek valamit, hanem igaz örömmel.
Erre várunk mind, azon kevesek, kik annyi hazug
ütéstől földre veretvén, megmaradánk mégis.
S élünk csendben, visszavonulva, a lármázó,
májusfa pántlikás, idegzsongító kiáltásoktól távol;
hagyva, hogy a kizökkent világ, megalomán tébolyát
magából kiüvöltse, s dögletes szeszektől öklendezve
hányjon fittyet a fennálló normarendszerekre, és senkitől
sem zavartatva zabáljon fel mindent, amit a gépezet
magától lelkesedve, naponta kifreccsent magából,
immunissá téve mindenkit a bajra, s az erkölcsi gátak
nem állnak ellent már semmilyen támadásnak.

II.

Nap nap után e türelemre terelt tömegben éled
a félelem rőt színű varja. Károg az égen a romlás
megannyi fattya, savanyú- szőlő-képű kurvapecér
szolgáinak az ukázt kiadja, s dolgait elrendezvén
tovarebben. Kondenzcsíkok maradnak utána
az átszabott hajnali égen. Gyilkos UV-sugárzás,
vagy néma zivatar szele seper át a kerten, s a fedetlen
fejekben a bizonytalanság hullámverései feszülnek
a halántékokon kéklő ereknek. Amikor estefelé
nyomába erednél a hirtelen feltámadó csendnek,
mintegy óraütésre, a semmiből előkerülnek
vállból rángó, napszemüveg-homlokú, arany ifjak
s a készülő esteli idillt széttörik üres fecsegéssel,
nyafka vihogással. Aztán, ahonnan jöttek, oda mennek
vissza, az antiszociális kisdedóvó növendékei.
Füstölgő abroncs sikolt, sziréna-jaj darabolja fel
az alkonyi utcák dacoló némaságát, s azúrkék
égbolt fénylik a leengedett redőnyök megett.

III.

Elvadult kutya vicsorog az úton, nyakörve rojtokban
lóg rajta. Megélt eddig házi koszton, és senkit se kellett,
hogy kifosszon, hiszen a jó vacsora reménysége megvolt
mindig, s nem hullott reá szégyenfolt, gyalázat, hogy társainak
ordasa, tolvaja, gyilkosa volt. Szégyent szimatol az éjben,
mely nem ad már nyugalmas falatot a kivert kutyának.
Elkullog a házak előtt, hol a jól tartott társak mordulnak
rá önhitt büszkeséggel, s láncaikon csillan a hold.

2014-2024