(Barátaimnak, R.-nek és P.-nek)

 
A ház előtt
markos szelek morognak,
tar ágakon
dülöng a holdsugár,
a kép komor,
vékonyka ösvény
vág a dombnak,
gödrök, kövek, jégfolt,
tél van, már február.

Jöttél a semmiből,
megállt a vén idő,
varázsod ringatott,
több volt, mint szédítő,
ujjam hajadba bújt,
arcomhoz ért kezed;
hálával tartozom:
mindazt, mi bennem
halkult, múlni várt,
élettel mérgezed.

S azóta, mintha
száz bolygón túlra látnék,
s Te mindenütt ragyogsz,
hiába bárhol
bármi árnyék;
s én boldog úgy vagyok:
bánkódni nincs okom.
Bár el nem hagylak,
mégis búcsúzom.

Egy másik este ez,
nincsen közel, se távol,
a csend csupán jelez,
majd ajtót vés magából.

 
Nem hallhat senki,
elmondalak magamnak,
újból, újra,
ezredszerre ismét,
s árnyékából számtalan
szavamnak, lelkemre fényed
lázas békességet hint szét,
s viszlek, mint a málhát,
mely nélkül mégiscsak
összeesnék.
Így vagy egyszerre minden:
valóság, álom,
teljes szabadság,
és a megkötöttség,
s én önként boldog rabja
itt-járt mosolyodnak,
mert éreztem egyszer,
szemeid, mint mosolyognak.

Pár röpke pillanat
jutott belőled,
nem panaszkodom,
ez sem kevés.
Néhány percedet
telt mámoromba ölted.
Illat, mozdulat,
egy bájos tekintet és
mint ráadás,
hogy engedsz,
új lapot nyitok;
több, mint ajándék:
mélyre zárt titok,
s amint idézlek,
a másabb szívverés.

Egy másik világot
egy nap lángra
gyújtok érted.
Villanó tükörkép,
de sejtem, Te így is
érted.

Nem lenne könnyebb,
minek hazudjak?
Tudom, mi lesz s mi nem,
de így a szép,
és jó is, úgy hiszem.
Csak ábrándozom,
s innen vigyázlak,
aludj csak!

Jobban vagyok már,
vagy ezt most képzelem?
Fázom,
magamra öltöm az eget.
Fent csillag ég,
lent fénytelen;
egymáshoz ér
múlt és jelen,
egy dal szól,
Téged rejteget,
s Te bennem nélküled
örök maradsz velem.