Egy régi kép, egy féltve őrzött emlék:
két felnőtt s köztük két gyerek nevet;
mögöttük tenger, biztos, végtelen kék,
és távolabb a Nap huny épp szemet.

Az évek múltak, megfáradt az asszony,
a gyár bezárt, a nyugdíj fél-kenyér.
Már nincs erő, hogy mellé még dagasszon,
a karja zsibbad, gondja térdet ér.

A férje rokkant, reggel, este szédül,
és egyre másra dolgokat hagy el.
S attól retteg, növénnyé válik végül,
s majd váza lesz a megkopott panel.

A lány szobára jár, csak néha angyal,
csukott szemekkel nyújtja bájait.
Üzletre csábít, senkit nem marasztal,
de pont egy órát bárki játszhat itt.

A bátyja bátor s mind többet merészel,
sötétben éber, naphosszat henyél.
Ököllel kérdez, nem babrál az ésszel,
mindegy az eszköz, hogyha szent a cél.

Karácsonyeste két rendőr kopogtat,
vádló a kérdés, így tagadni kár.
Fájó igazság, százszor elsírt mondat:
nem járnak hozzánk évek óta már.