2021. szeptember 22. szerda,
Móric napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Asszonyi élet 10.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Két hete laktak a romos lakásban, melyet esténként átfújtak a váratlanul hűvös, esős éjszakák. Mindketten megbetegedtek. Szilvia a földön aludt néhány ócska pokrócon, hogy gyermeke egészséges maradjon. Azonban a gyermek észrevette, hogy az anyja véreset vizel, s azt is, hogy fehér, viaszos bőre felett a tekintete sötét, a keze reszketeg. Az ágyuk, mely egy embernek is alig volt elég, s még egy gyermeknek is szűkös, lett a menedékük, ahova menekültek az esték elől.
Léon elhatározta az anyja beleegyezését nem kérve és annak tudta nélkül, hogy lopni fog.
Bár hallották az esti ágyúdörgéseket, a németek kivonulását, majd az amerikaiak hangos városfoglalását, Szilvia már nem tudott felkelni a láztól és a fájdalomtól.
S a gyermek órákra eltűnt, egyszer-egyszer plédet, máskor kenyeret hozott.
Egyszer azonban a gyermek nem jött haza. Órák teltek, s az asszony aggódni kezdett. Rettenetes erőfeszítésekkel felállt, majd támolyogni kezdett, s elbotorkált az ajtóig. Hirtelen lépteket hallott, s mikor megnyugodott volna, az ajtó nem nyílt ki, hanem dörömböltek rajta.
Nem erőszakosan, hanem izgatottan, majd elcsendesülő félelemmel.
A falakhoz támaszkodva jutott el az ajtóig. Kinyitotta, s egy magas férfi állt vele szembe. Ismeretlen volt, talán csak a szem nézett át évtizedes múltból ebbe a fázós jelenbe.
- Nem ismer meg? – kérdezte a hang, majd újra szólt? – Nem ismer meg, bárónő? Én vagyok az... Nagyon régről. Velencéből. Alberto vagyok...
- Alberto – sóhajtotta az asszony a felismerés váratlanságával. – Alberto – suttogta, s majdnem elájult.
A férfi felkapta a nőt, s beljebb szaladt vele ebbe a sanyarú fészekbe. Maga is meglepődött, hogyan él az asszony. Bevitte, s lefektette az ágyra. Az asszony félórányi eszméletvesztés után magához tért.
- Nyugodjék meg, Alberto vagyok. Elájult... Vigyázok önre.
- Léon... Hol van?
- A fia... Igen, a fia – suttogta maga elé a férfi. – Láttam egy fiúval, de nem hittem, hogy az ön fia. Vagy csak úgy, ahogy én lehettem volna.
- Alberto, tehát te vagy az... Nem tudtam semmit rólad. Nem is reménylettem, hogy látni foglak... újra. De, Alberto, az a kisfiú az én szülöttem.
- Értem – mondta a férfi, majd hosszan az asszonyra nézett: - Nem láttam. Csak Önnel. Egyedül semmiképp.
- Meg kell keresni...
- Hiszen fel sem tud kelni abból az ágyból.
- Akkor keresse meg nekem, Alberto!
A férfi hosszan hallgatott. Majd az ablakhoz ment, de nem kinézett, hanem csak elfordult a nőtől. Nem akart a szemébe nézni.
- Alberto, nem akarsz segíteni?
- Nem tudok, asszonyom. Én is idemenekültem.
- Menekülsz?
- Igen, bárónő... A magamfajtára vadásznak ott kint. Én a mozgalom tagja voltam. És most minden összeomlott. Minden elveszett.
- A fiam veszett el, a többi nem számít. Nekem csak ő van. Ügyes gyermek. Maradj csak, majd valahogy... - hörögte a nő, s megint feltápászkodott.
Alberto az ágyhoz lépett, s az asszonyt magához ölelte.
- Elmegyek a fiáért. De most nem lehet. Nemsokára besötétedik. Akkor indulok. Akkor sokkal könnyebb. Ugyan vannak járőrök, de a várost jobban ismerem.
- Nincs idő... Nincs idő... - suttogta a nő, majd visszahanyatlott az ágyra.
Alberto hosszan elnézte ezt az arcot, melyből alig maradt meg valami a régi szépségből. Csak a szép és magas homlok, a finom orr, a keskeny áll fehérlett még a nőiesség finom dicsfényében. Az ajak fakó volt és sebes, a szem árnyékos, s a haj halódó tavaszi lomb lett.

Az alkony belépett az ablakon, hűvös és szikár volt, a falakat vörösre festette. Egy órával később sötét lett minden, és Alberto megcsókolta a nő kezét. Aztán betakargatta, s csendesen kiosont a házból.

Szilvia egy napig is aludt, s mikor magához tért, dél körül járhatott. De nem másnap volt, hanem harmadnapra ébredezett. A plédek átmelengették a testét, a láza enyhült, s bár gyenge volt, tudott járni.
- Léon – mondta rekedten, majd megköszörülte a torkát, s úgy ismételgette a fia nevét.
Aztán Albertóra gondolt. Bizonyára álmodta az egészet. Az a fiú talán meg sem élte a háború végét.
Kinézett az ablakon. A leomlott házak között gyalogosok jártak, majd egy-egy katonai tehergépkocsi, aztán kerékpáros, majd ismét néhány katona.
Szilvia elindult. Két karját széttárva egyensúlyozott a dohos lépcsőházban, majd mikor leért, a frissülő levegő magához térítette. Érezte, hogy a lágy meleg beleragad az arcába, végig csordogál rajta, mint a langyos méz, mely sárga és émelyítő. Érezte a fény illatát, mely erősebb volt, mint az égett házak üszökszaga, a megégett fák, bútorok, állatok renyhe bűze. Aztán egy amerikai teherautó magához térítette. Hangos zúgással haladt el mellette, a motor felhördült, a visszhangos utcák szinte elájultak a vad zajoktól. Katonák bámulták meg a platóról, elhalványuló tekintetükből a riadtság maradt meg. Aztán újabb autó jött, majd egy dzsip.
De ő ment tovább, lassan és bizonytalanul rótta az utcát. Egyszer-egyszer megszólították, hogy jól érzi-e magát, segíthetnek-e, de ő alig méltatta válaszra. Elment a rendházig, de csak egy öreg pap volt ott.
- A gyermekeket elvitték. A ház nem biztonságos, kitört az összes ablaka, nincs világítás, sem víz, sem fűtés.
- Hol vannak a gyermekek?
- A kórházban vannak azok, akik betegek. És táborokban, akiket a szüleik keresnek. Az árvák pedig...
Szilvia válasz nélkül magára hagyta a vén szerzetest, s elindult vissza, hogy bejárja a várost. Fájt a lába a sok járástól, de igyekezett erre sem gondolni. Az éhség sem zavarta, a szomjúság viszont elgyengítette.
Aztán nem bírta tovább. Katonák vették körül. Az egyik jól beszélt olaszul.
- Segíthetek, asszonyom?
- A fiamat keresem. Hol vannak gyermektáborok? – és ismét felállt, de megtántorodott.
A katonák segítettek neki. „Üljön le!" mondták angolul és olaszul. Vizet adtak neki, majd az egyik annyit súgott a másiknak, hogy „ez az asszony kiszáradt, éhes".
- Bevisszük a kórházba – mondták, de Szilvia védekezésül maga elé tartotta a kezét.
- Csak a fiamra van szükségem.
Az egyik katona csokoládét hozott.
- Kérem, ezt egye meg. Segíteni fog – mondta, és Szilvia mohón enni kezdett.
Két kezébe fogta, majd az első érzékelés belenyilallt a gyomrába. Először rosszul lett tőle, hevesen csuklani kezdett, később azt érezte, hogy hűvös bizsergés járja át a testét. Az egyik katona intett, majd egy dzsip állt le mellettük.
- Vigye ezt a nőt az ellátóhelyre! – mondta, s a két katona megragadta Szilviát.
Az asszony tiltakozni kezdett, a fiát követelte.
- Kérem, hadd segítsünk önnek. Utána segítünk megkeresni a fiát. Higgye el, autóval és rádióval könnyebb lesz. De ha most akadékoskodik, bele is halhat – mondta az olaszul beszélő, mire az asszony megnyugodott, a teste elernyedt, mintha felélte volna a maradék erejét. Engedte, hogy az autóhoz kísérjék.
A város másik végébe vitték át. Szilvia most látta csak, a bombázások miféle pusztítást okoztak. Egész lakóházak homlokzata szakadt le, mindenfele törmelék, az utak mellett a fák legtöbbje csonkig lekaszabolva. Egy gyárnak csak a hátsó fala állt, egy másik utca olyan volt, mint valamiféle állattemető. hatalmas, csontvázszerűvé lerombolt lakóházak álltak. A következő utcán vöröskeresztes teherautó vitte a holtesteket lepedőbe varrva.
Szilvia hevesen öklendezett, mire az autó megállt.
Aztán, mikor jobban lett az asszony, elvitték abba a kórházba, melyben szolgált. A hiányzó épületszárnyakon sátrak álltak, oda vitték az asszonyt, aki előbb injekciót kapott, majd lefektették egy tábori ágyra. Hosszú sorokban feküdtek nők, öregek, katonák, csapzott szakállú vének, összeégett arcú gyermek.
Estére száraz ételt kapott, reggel tojásporból omlettet és sovány tejet. Az ebédet nem várta meg.
Újra elindult. Erősnek érezte magát, csak a lába fájt még mindig a járástól. Tele volt vérhólyaggal, ruhája és a haja elhanyagolt volt. Csak az arcát mosta meg, s most újra érezte a nappal frissességét.
Egy kis téren hangoskodó csoportosulást vett észre. Aztán egy dzsip és egy teherautó fordult be amerikai katonákkal. A tömeget oszlatni kezdték, s amikor a heves füttyszóra és a katonák erélyes lökdösődésére tünedezni kezdett a tömeg, Szilvia akkor látta meg, hogy egy férfi lóg egy enyhén megdőlt villanyoszlopon.
Alatta féltucat ember térdelt, olasz csendőrök és amerikai katonák bilincselték meg azokat.
A férfi, aki szürke képpel bámult a föld felé előre billent fejjel, Alberto volt.
Az asszony felsikoltott, s rohanni kezdett a holttest felé. Mielőtt bárki megállíthatta volna, a férfi lábát átölelve szólongatta.
Olasz csendőrök fogták le, s abban a pillanatban a nő karját hátrakötötték.
- Bizonyára az anyja ennek a rohadt fasisztának! – hallotta maga mögül.
- Te fasisztát ellő szuka! – kiáltotta egy vékony férfihang, majd többen üvöltözni kezdtek.
Mikor a csendőrök az autóhoz kísérték, valaki leköpte.
- Kötelet ennek is! – kiáltották, és Szilvia megroggyant lábakkal ment előre.
Eszébe jutott, hogy egyszer már kötelet követeltek, s hirtelen eszébe jutott, hogy egyszer meg kell fizetnie a régi bűneiért. Csak előbb Leonról tudna gondoskodni. Ha egyszer kiszabadulhatna, s elrendezné a fiának sorsát, akkor bátran állna a bitó vagy a lámpavas alá.
De Albertóra nézett, akinek megszürkült és élettelen arcából a lecsukódó szemhéj vádlóbb volt, mintha nyitott szemmel bámulna rá. Most úgy érezte, ő üldözte a halálba ezt a szerencsétlen fiút.
Messze megkondult egy harang, s akkor valami történhetett vele. Az Isten fiára nézhetett így az anyja, ahogy most ő erre a gyermekre, kit gyermekévé fogadott ezen a torinói téren, mely a halott házaival, utcáival, ezernyi háborús áldozatával, romjaival, letarolt parkjaival olyan lett, mintha maga lenne egy új korszak Golgotája.
De a csendőrök elrángatták a tömeg elől, Alberto élettelenül himbálózó alakjától. Az emberek megvetőn néztek rá, az egyik csendőr még köpött is. Aztán elindult az autó vele, s még néhányan az öklüket rázták, de a kiabálás és a szitok halk morajjá szürkült.

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007