2021. szeptember 18. szombat,
Diána napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Mick és Dev (Részlet a Smaragd és Vér c. könyvből)
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Mick és Dev

 

„Háború idején nem bűn, ha felkutatjuk és elpusztítjuk a kémet és a besúgót. Ők tárgyalás nélkül pusztítottak. Visszaadtam nekik a kölcsönt.” 

(A Véres Vasárnappal kapcsolatban, amikor brit kémeket lőttek agyon Dublinban.)  

/Michael Collins/

„Ha a szabadság nem teljes, akkor nem is szabadság.”

/Éamon de Valera/

Történelmi háttér: Az 1919-ben létrejött ír kormány tagjait az angol kormány letartóztatta, közöttük Éamon de Valerát is, aki a Húsvéti Felkelésben is részt vett, ám mivel amerikai állampolgár volt, nem végezték ki. Miután Michael Collins kiszabadult, vezetésével megalakult az IRA, az Ír Köztársasági Hadsereg. Collins újfajta gerilla taktikájával igyekeztek megbénítani az angol kormány munkáját. Az angolok válaszként Írországban megszervezték a hírhedt Black and Tans különítményt, amely véres gyilkosságokkal, mészárlásokkal és kínzásokkal próbálta megtörni az írek ellenállását.

A gerillaharc végül olyan méreteket öltött, hogy az angol kormány kénytelen volt meghátrálni és 1920-ban tűzszünetet kért.

A tárgyalásokon az ír küldöttséget Arthur Griffith és Michael Collins vezette (Collins fejére korábban az angolok 10000 fontos vérdíjat tűztek ki). A tárgyalások eredményeképpen megszületett az úgynevezett Angol-Ír Egyezmény, amely kimondta az ír sziget két részre osztását: létrejött a független Ír Szabadállam, amely a Brit Nemzetközösség tagja maradt, viszont a hat ulsteri megye Észak-Írország néven brit fennhatóság alatt maradt.

Az egyezmény megosztotta az íreket; két pártra szakadt mind a Sinn Féin, mind pedig az IRA.

És kezdetét vette a polgárháború…

Béal-na-Bláth, Cork megye, 1947, augusztus 22.

Itt állok hát Béal-na-Bláth-ban, Michael Collins emlékműve előtt, amelyet két évvel a halála után emeltek. Éppen 25 éve gyilkolták meg. Nem akartam tegnapelőtt jönni, pénteken, amikor is a szokásos megemlékezést tartják – nem szeretem a tömeget. Jobban szeretek magamban lenni.

Persze, most is szállingóznak rajtam kívül is emberek, dacára a délelőtti órának, hogy újabb virágokat és koszorúkat helyezzenek el a kereszt lábánál. Páran a miséről jönnek éppen, szép, ünneplő ruhában.

 

A kezemben tartom az emlékkártyát, amit a halála után nyomtattak, olvasom a kis verset az alján, és megrohannak a két és fél évtizedes emlékek.

Elmentél, de nem felejtünk,
Emléked mindig megmarad,
Édes gondolatunk járja
Örökre körbe sírodat. 

Michael Collins és Éamon de Valera – a két karizmatikus személyiség, nyugodtan mondhatom, hogy a két hős. Azt, hogy mindkettő példakép, már nehezebb eldönteni.

Mind a kettőt ismertem. Harcoltam Mick mellett, és dolgoztam a Dáil Érieann-ban [1] mint fiatal újságíró, ott találkoztam de Valérával. Túl nagy emberek voltak ők, hogy barátkozzak velük, bár Mickhez közelebb álltam, ami érthető is, hiszen a szó szoros értelmében bajtársak voltunk. Mindazonáltal Dev-et tartom az egyik legnagyobb embernek, akit valaha is ismertem – még akkor is, ha a róla kialakított képem nem mindig éppen… hófehér.

Igaz, Mick sem volt éppen egy galamblelkű valaki, meg aztán én sem.

Szép, napos idő van, a vonatig meg van még néhány órám. Leteszem ezt a virágot, gyújtok egy gyertyát, elmondok magamban egy imát aztán leülök ott szemben arra a kis padra a fa alatt, az árnyékban.

Remek hely lesz egy kicsit elgondolkozni.

1. rész. A Black and Tans – a kezdetek

Az egész úgy indult, hogy apa megsebesült Dublinban a Főposta épületénél, aztán le is húzott jó pár hónapot a sitten, ahová az angolok zárták mindenféle tárgyalás nélkül. Mondjuk apa harcolt, fegyverrel, még jó, hogy nem ölték meg…

Már 1919-ben csatlakozni akartam az IRA-hoz (számos barátom, több szomszédunk is benne volt), de anyám nem engedte, amit végül is megértek, hiszen csak 17 éves suttyó voltam. Féltett, nehogy úgy járjak, mint apa – vagy még rosszabbul. Apám csak mormogott valamit a bajusza alatt, de biztos vagyok benne, hogy sokat vitatkoztak a dologról.

Mindenesetre ez így maradt 1920 júliusáig…

Templemore mellett laktunk egy kis tanyán, én a földeken dolgoztam, míg otthon apa tanított írni és olvasni. Nagyon szerettem olvasni.

Sokat hallottunk arról, hogy miket művel a Black and Tans, nálunk is meg más helyeken, de addig a napig nem volt velük sok dolgunk; láttunk őket az utcán, ahogy a gyűlölt fekete-barnában, dölyfösen és hangosan ordítozva meneteltek, gúnyos megjegyzéseket tettek az emberekre. Mi meg behúztuk a nyakunk, a földre sütöttük a szemünk, és inkább kussoltunk nagyokat – nem egy ismerősünket verték véresre a nyílt utcán, csak mert vissza mertek nézni.

Apa akkor már egy hete nem volt odahaza, anya feltűnően hallgatag lett és tudtam, hogy titokban sokat sírt, de sose mertem megkérdezni: „Mi baj van mama?” Sejtettem én, hogy hol van az apám.

Sejtették mások is.

Egy nap éppen ettük a köleskását reggelire, amikor odakintről hangos üvöltözés hallatszott be, majd puskatussal kezdték el verni az ajtót.

- Kifelé! Ki ebből a putriból, nyomorult, pápista férgek, az anyátok büdös úristenit! Siketek vagytok? Azt mondtam, kifelé!

Anyám rémülten ránk nézett. Nem tudtam, kit félt jobban, engem, vagy a két húgomat.

- Maradjatok itt – suttogta anyám. - Maradjatok itt! Ne szóljatok semmit! Te sem, Sean, hallod? Maradsz veszteg! Majd én beszélek velük.

Felkapta a kendőjét és szaladt az ajtóhoz, de alig ért oda, már be is rúgták.

- Na! Mi az isten tart ennyi ideig?

Mielőtt anyám megszólalhatott volna, a vörösképű, rőthajú, bajuszos őrmester ráüvöltött:

- Félre az utamból, hé! Nem rád vagyunk kíváncsiak! Nem foglalkozunk asszonyokkal!

Hirtelen meglátta az asztalnál ülő húgaimat, és gusztustalan, nyálas vigyorral megszólalt.

- Legalábbis nem ilyen rusnya banyával…

A nyolcéves Aideen és a tizenöt éves Sinead falfehéren, reszketve ültek az asztalnál.

Éreztem, hogy megfeszülnek az izmaim. Ha hozzájuk mer nyúlni, ha hozzájuk mer nyúlni, nem érdekel, mint mondott anyám…

Az őrmester kiélvezte a pillanatot.

- Helyes kis dög vagy ír létedre, kis ribanc. Vérzel már?

Sinead sírva fakadt.

- Na, ez is csak egy picsogó, ír szuka! Lássuk csak a kisöcsit. Állj fel. Állj fel, nem hallod? – üvöltötte.

Felálltam. Nem tehettem róla, de reszkettem – nem tudtam eldönteni, hogy a félelemtől, vagy a dühtől.

- Mi a neved? Ne bámulj, mert pofán váglak! Mi a neved? Patterson őrmester bácsinak sok a dolga, nem ér rá ebben az ír koszfészekben sokat bajlódni; tehát: hogy hívnak?

- Sean… Sean Gorman.

- Sean? Ez meg milyen név? No de mindegy, a kutyámat Májpástétomnak hívom, pedig az csak egy állat, mégis értelmes neve van. – A cimborái hangosan röhögtek, közben bejött még négy. -  Na, szóval kisöcsi… - közelebb lépett és megfogta az állam, a fejem felemelte. – Szóval azt szeretnénk tudni, hogy hol van az a nyomorult apád? Michael Gorman? Nos?

Hallgattam.

- Kisfiam nyikkanj meg, ha kérdezlek, mert még a szart is kiverem belőled! Hidd el, jobb lesz neked, ha énekelsz! Elmondod, hol bujkál a tetves faterod, és már itt sem vagyunk!

Felemeltem a fejem és a zavaros szemeibe néztem.

- Nem tudom, hol van az édesapám. De ha tudnám, akkor sem mondanám meg magának!

- Ki engedte meg, hogy rám bámulj, te ír fattyú?! – Megragadta két kézzel a galléromat, és megrázott. – Énekelj, az úristenedet!

- Ne bántsák, gyerek ez még, nem tud semmit! – sikoltotta az anyám.

- Pofa be, banya! Vagy magát vegyem inkább kezelésbe? Vagy azt a kis szöszkét?

- Ne! – kiáltottam. – Hagyják a húgaimat békén, ők nem tudnak semmit sem!

- Ki engedte meg, hogy visszapofázz, te pápista disznó! „Nem tudnak semmit?” Ez azt jelenti, hogy te tudsz, ugye? Na jól van, kis fattyú, akkor halljuk! Hallgatsz? Így is jó! Thomson, Hyde, vigyék ki a nőket az udvarra! Smith tizedes, Connor, ide! Kötözzék ezt a pofátlan tacskót a székhez!

- Ne! – sikoltott ismét anyám. – Ne bántsák! – Aideen és Sinead már megállás nélkül zokogtak.

- Fogjátok már le őket!

Teljes erőmből ököllel arcon vágtam az őrmestert, de a szeme sarkából látta a mozdulatomat, félre tudta kapni a fejét, így nem értem el teljesen. Így is megtántorodott.

Abban a pillanatban éreztem, hogy puskatussal vágnak arcba, fejbe, gyomorba, ágyékon…

Aztán pár perc csend.

Arra eszméltem, hogy ülök a széken, odakötözve a háttámlához. Az őrmester előttem állt, a bajuszát simogatva, mögöttem egy fickó kulcsba fogta a nyakam.

- Szóval, így állunk… megütünk egy tisztviselőt, te kis senkiházi ír korcs. Jól van. Melyik kezedet is emelted rám? A jobbot? Úgy ütsz, mint egy kislány. Legyen hát, majd én megtanítalak tisztességre, ír fattyú! Adja a fogót, tizedes!

Fogót? Mit akarnak ezek… mit akarnak! Éreztem, hogy lassan csordogálni kezd a verejték a homlokomon, a hátamon…

- Fogja a kezét tizedes! Na szóval, nem énekelsz, madárkám? Patterson őrmester bácsi remek énektanár ám, hamarosan áriázol majd!

Éreztem, hogy a körmöm alá feszíti a rozsdás fogót, várt egy kicsit, kiélvezte a rettegésem, majd lefeszítette és letépte a mutatóujjam körmét.

Üvöltöttem. Üvöltöttem és sikítottam… de legalább elnyomta a sikoltozásom hangja anyám és húgaim sírását odakintről…

- Tudod kicsi Samuel, vagy mi a rosseb a neved, nem igazán érdekel, hogy mit tudsz… megtudjuk azt nélküled is… ezt azért kapod, mert tiszteletlen voltál Patterson őrmester bácsival… persze, az csak hab lenne a tortán, ha végre ugatnál valamit az öregedről… no, akkor folytassuk…

Azt hittem, kiszakad a hangszálam, annyira üvöltöttem. Majd csend, és hirtelen egy vödör vizet zúdítottak a nyakamba. Akkor ismét láttam és hallottam.

- Nézzétek már fiúk! – halottam a diadalmas rikácsolást. - Ezt az állatot! Behugyozott! Behugyoztál, te ír disznó? Látszik, hogy ólban éltek! A disznók piszkítanak maguk alá!

- Hagyjuk már, őrmester, nem tud ez lószart sem. Ha eddig nem beszélt, ezután sem fog. – mormogta a tizedes.

Mi a nevetek… Patterson őrmester… Smith tizedes… Connor… Hyde… és… Thomson, igen, Thomson…

- Mit motyogsz magadban, te koszos, retkes ír disznó? Mi van, tizedes? Mi van?

- Azt mondtam, őrmester úr, hogy hagyja már. Megtanulta a leckét, azt hiszem.

Az őrmester hátralépett. Összehúzott szemmel méregetett.

- Igaza van, tizedes. Úgyis büdös van itt ettől a kis hugyostól. Gyerünk fiúk! Indulás vissza a laktanyába!

*****

Három hétig feküdtem otthon. Ápolt anyám, Aideen és Sinead, és a szomszédból egy lány, Daireann, aki ápolónő volt a kórházban, Templemore-ban.

Apámat közben agyonlőtték Dublinban egy tisztogatás során.

A körmeim majd visszanőnek. Hármat tépett le Patterson „őrmester bácsi”. Nem felejtem el a neved, Patterson… meg a többiekét sem. Mind meg fogtok halni. A tizedes halála lesz a legkönnyebb.

Miután fel tudtam kelni, közöltem anyámmal, hogy beállok az IRA-ba.

Nem szólt semmit. Csak csendesen lehajtotta a fejét.

2. Rész: Gerillaháború és Patterson „őrmester bácsi”

„Mindig is gyűlöltem a háborút, természetemben és filozófiai értelemben is pacifista vagyok; de az angolok azok, akik ránk kényszerítik a háborút, és a háború alapelve, hogy megöld az ellenséget.”

 /Maud Gonne/

Gyerünk, mondjátok el, hogy hallgatott el Parnell,
Mikor nagy büszkén halálra üldöztétek?
S hol marad a gúnykacaj, a fülünket bántó zaj,
Mikor tizenhatosaink kivégeztétek!

Kekiinges gyere ki, s küzdj velem, mint egy férfi,
Nődnek hencegj a Flamand medáloddal,
S meséld el, hogy az IRA, elzavart a pokolba,
Mikor Killashandrába tetted a lábad. [2]

De sokszor énekeltük ezt a dalt, amikor tudtuk, hogy nincs senki a közelben, aki meghallhatná…

Eleinte a hegyekben gyakorlatoztunk – kúsztunk, másztunk mindenféle időben, hőségben és nehéz záporban, hangafűben és sárban, megtanultunk kihasználni minden természetes fedezéket, futottunk görnyedve hegynek fel, völgynek le. Megtanultunk bombát robbantani, beállítani pontosan a gyújtózsinórt, pisztolyt és puskát használni. Aludtunk fán, kövek között, szénakazalban, csűrben – folyton mozgásban voltunk.

- Mindig mozogjatok, fiúk. Ha lehet, ne töltsetek egy éjszakánál többet egy helyen. És nem kell tudnia másoknak, hol éjszakáztok – elég az összekötő! Se családtag, se barát, senki! Mindenki megtörhető – van az a fájdalom, vagy zsarolás! – mondta Seumas, az egyik kiképzőnk.

- Mindig legyetek mozgásban! Ha mozogtok, nehezebb benneteket sarokba szorítani, vagy bekeríteni. Ez vonatkozik a harcra is! Ha lőttök hármat-négyet, hengeredjetek, vagy kússzatok arrébb pár métert, és várjatok kicsit! Utána lőhettek tovább. Az angolok jó lövészek, sokan jártak a Nagy Háborúban, pillanatok alatt bemérik, honnan tüzeltek!

Egy hónap elteltével Dublinba küldtek, hogy Michael Collins mellett dolgozzak.

Megtanultam itt mást is: milyen a városi gerillaharc modor, hogyan bújjak el az utcán, használjam ki a sötétséget és a kis sikátorokat, azokat a háztömböket, amelyeknek két bejáratuk volt – egy elől, egy hátul -  kivel beszéljek, és kivel nem, hogyan ismerhetem fel a besúgókat, hogyan álcázzam magam, milyen módon terjesszem a vezérkar által elkészített röplapokat.

És hogyan írjak beszámolót, összefoglalást.

Hamar rájöttek, hogy gyorsan és jól olvasok, könnyen értelmezem a szövegeket – akár az ellopott, titkosrendőrségi jelentéseket is – és hamar kaptam irodai feladatot is a konkrét harc helyett.

Szervező lettem, segítettem abban a rajtaütésben, amelyben végül tizenhárom brit katonát és kollaboráns árulót sikerült likvidálni. Nem estem át a tűzkeresztségen, fedeztem a többieket.
Sokkal többen voltak a listán, de ez is nagy siker volt akkor!

Ez 1920. november 21-én történt…

Délután már jött is a megtorlás…

4 óra után telefont kaptunk az egyik titkos házban.

Mick beszél valakivel, és láttam, ahogy elsápad és egy ideg rángatózni kezd az arcán a szeme alatt.

- Értem… köszönöm, Chris!

Felénk fordult, négyen voltunk még ott.

- Az angolok belelőttek a tömegbe a Croke Parkban a futballmeccsen… azt mondják legalább egy tucat civil meghalt – köztük gyerekek és játékosok – és rengeteg a sebesült…

Falfehér arccal nézett ránk. Kinyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, majd behunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet.

- Vágjunk vissza! Most azonnal! – üvöltötte Patrick O’Neill, egy alig 17 éves suhanc.

- Nyugi kölyök! – dörrent rá Mick. – Nyugi…

- De Michael…

- Mondom: NYUGI! Ne hebehurgyáskodj. Visszavágunk, ne aggódj. Visszavágunk…

A Dublini kastély börtönében még aznap este meggyilkolták három társunkat.

*****

Nem sokkal ezután levelet kaptam otthonról.

Drága Sean!

Anya meghalt. Azt hiszem, nem bírta elviselni, hogy Apa elment, és te sem vagy itthon. Megszakadt a szíve, ezt mondta az orvos. Gyere haza, ha tudsz – a temetés szombaton lesz.

Vigyázz magadra.

Szerető húgod: Sinead

*****

Csak ültem, összeszorított ajkakkal, és éreztem, ahogy a hideg könnyek lassan folynak végig az arcomon és rácsöppennek a levélre.

- Valami rossz hír, Sean?

- M-me-meghalt Anya. – Tompán, dadogósan szólt a hangom. – M-meghalt…

Felnéztem.

- A sírba kergették azok a férgek… Michael… - nagy lélegzetet vettem. - Szeretnék hazamenni, ha lehet…

Michael csak nézett rám egy percig.

- Nagyon sajnálom Sean… tényleg. Jó, hazamész. Amúgy is feladatunk van a számodra. Seamus később majd elmondja…

Felálltam, Mick pedig odajött hozzám, és a vállaimra tette a kezét, a szemembe nézett. Sose felejtem el azt a nézést – az a tekintet! Mély volt, mint a kút, egyszerre kemény és együttérző, egyszerre haragos és egyben szánakozó is.

- Hozzánk tartozol, Sean. Menj, és ne okozz csalódást. Te leszel a Templemore-i különítmény parancsnoka. Tedd a dolgod, és… könnyebb lesz. Na, eredj! Menj…

*****

- Jól van, srácok. Tehát a rendőrörs a célpontunk.

- Egy rendőrörs? Egy laktanyát kell megtámadnunk? Nem reménytelen ez egy kicsit?

Néztem Joe Sullivant egy percig, amíg válaszoltam.

- Nos… ha kérdéseket akarsz ez ügyben feltenni, azoknak úgy kellene hangoznia, hogy: Melyiket? Mikor? Hogyan? … Nem így gondolod?

Kényelmetlen csend.

- Nem reménytelen a dolog. Kockázatos, persze, de mégis mi a fenére számítottatok? Barátságos hokimeccsre a zöldellő mezőn, a dombok között, madárcsicsergés közepette?

- Ne haragudj, Sean, nem úgy értettem, csak…

Felemeltem a kezem.

- Jól van, elég. Értem én. Nos, cseppet sem reménytelen a dolog, az őrsön ma éjjel csak egyetlen raj lesz, a többit átvezényelték. És gondoljatok bele: elegendő fegyver, pisztolyok, karabélyok, a hozzájuk való lőszerrel! Dimamit! Patronok, gyújtózsinór! Megéri a kockázatot.

- Honnan tudod mindezt?

- Megbízható információ – húztam egy félmosolyra a számat.

  - Na szóval… - kiterítettem a térképet és az őrs alaprajzát az asztalra. – Itt. – Böktem egy hátsó bejáratra. - Éjjel fél háromkor támadunk. Vannak álkulcsok, be tudunk jutni könnyen. A katonák az emeleti szobában lesznek, a jelentések szerint nyolcan vannak. Senkit nem hagyunk életben! Pisztolyokat viszünk, ellenőrizzétek őket, hogy tiszták legyenek és meg legyenek töltve. Kevés a töltényünk, ne pazaroljatok feleslegesen! Érthető?

Helyeslő mormogás.

- Rendben. És még valami… Feltehetőleg alszanak, amikor berontunk. Nem kell üvöltözni, épp elég zajt csapnak majd a pisztolyok. A lövésekkel vártok, amíg nem szólok. Utána öt percünk lesz kiüríteni a fegyverraktárat. Dennis ott fog állni egy teherautóval a bejárattal szemben. Ne felejtsétek: Patterson őrmester az enyém! Csak akkor lőhetitek le, ha valami gikszer akad. Patterson az a dagadt, vörös hajú, kefebajszú…

- Tudjuk, hogy kicsoda Patterson őrmester, az a mocsok kurafi… – morogta Liam.

- Rendben. Akkor lássuk a részleteket…

*****

Minden simán ment. Az álkulcs olyan finoman nyitotta a zárat, mintha olajban forgott volna. Néma csendben osontunk fel a lépcsőn.

Az ajtónál hallgatóztam egy percet, csak hortyogás hallatszott, egyszer az ágyrugók nyikorgása, más semmi. Ezek jól besöröztek este. Egészségetekre, több sör nem folyik le a gigátokon, arról gondoskodunk…

- Oké srácok… - suttogtam. - MOST!

Berúgtam az ajtót, oldalra ugrottam, pisztollyal a kezemben, és pár pillanat múlva bent voltak a többiek is.

- Mi a jó isten nyavalya… - darálta egy kásás hang. – Kik vagytok, hékás? Hogyan mertek… ti ír fattyak, az anyát…

- Pofa be! Oda a falhoz! Háttal! Látni akarom az arcotokat!

Már rángatták is őket felfelé az ágyaikról.

- Kuss legyen! Most vinnyogj, na most! Most vihorássz, te rohadék!

Eszelős düh munkált bennem, és éreztem, hogy a többiekben is. Nem volt közöttünk olyan, aki nem tapasztalta volna meg közvetlenül vagy közvetve ezeknek a gyilkosoknak a tetteit.

Patterson őrmesternek összeszűkült a szeme a gyűlölettől és a dühtől.

- Láttalak már, te ír pápista kutya… te hogy merészelsz… megnyuvasztunk, te kis…

- Csend legyen.

Halkan szóltam, de azonnal elhallgatott, csak a zavaros szemeit meresztgette rám. Olyan volt a tekintete, mint a sáros pocsolya.

- Az Ír Szabadállam nevében halálra ítélünk benneteket. Smith tizedes. Megfogadtam, hogy a maga halála lesz a legkönnyebb. Maga lesz az első. Imádkozhat, ha akar.  

- Mi… mi van… - dadogott a tizedes halálra váltan. – De én nem… mit akarnak…

Az őrmester közbekaffogott.

- Te szaros, büdösnyakú ír szukafattya, a beledet taposom ki, az a jó édes…

Dörrenés.

Smith tizedes a szeme között golyóval rogyott össze – nem eldőlt, hanem mint egy rongybábu, összeroskadt.

Könnyebb volt, mint gondoltam.

Döbbent csend, aztán az óbégatás, könyörgés. Most nem vagytok olyan nagylegények, mint amikor nőket terrorizáltatok, fegyvertelen fiatalokat vertetek agyon, mi?

- Jól van srácok. Az ítéletet meghoztuk. Tűz.

Talán negyed percig csak a pisztolyok durrogása hallatszott. Az angolok néhány pillanat múlva a földre roskadtak a fal mentén.

Csak az őrmester kapkodta a levegőt rémülten. A lába alatt szép lassan egy sárgálló tócsa gyűlt össze.

- No hát. Patterson őrmester bácsi. Micsoda férfiatlan viselkedés ez… ejnye már. Behugyoztunk a gatyába? Fúj, de undorító.

Patterson őrmester minden ízében remegett. Alighanem csak most fogta fel, hogy itt bizony nincs tovább.

- Emlékszik rám, ugye, Patterson őrmester? A körmeim gyógyulnak. Anyám és apám meg az üdvözletüket küldik. Meg sokan mások is.

- Ne tedd… gyerekeim vannak… feleségem! – láttam ahogy a taknya-nyála keveredik a könnyeivel.

Rezzenéstelenül tartottam a fejéhez a pisztolyt.

- Sean… intézd már el! Nincs időnk!

- Ne! Könyörülj rajt…

Meghúztam a ravaszt. Milyen meglepő, hogy mekkorát szól a pisztoly egy zárt szobában. Az arcába lőttem.

Majd a mellkasába, miközben csúszott le a falnál.

- Neked nem jut idő imára, Patterson őrmester bácsi… - suttogtam. - Így is, úgy is a pokol legmélyebb bugyraiban fogsz rothadni az idők végezetéig.

Közvetlen közelről lőttem halántékon. Se megkönnyebbülést, se örömet nem éreztem, csak valami hideg nyugalmat. Eltettem a pisztolyt.

- Oké, itt végeztünk. Nyomás a fegyverraktárba. Most!

3. Rész: A Polgárháború

„Határozottan úgy gondolom, hogy a történelem idővel Michael Collins nagyságát fogja elismerni, és ez az elismerés az én rovásomra történik majd meg.”

/Éamon de Valera, 1966/

„Nem fognak lelőni a saját megyémben!”

/Michael Collins/

Nem retteg s nem remél
A haldokló állat;
Az ember bízik s fél,
Hogy reá mi várhat.
S bár mindig meghal,
De új életet nyer,
Szembeszáll gyilkossal
A nagy, büszke ember,
S maró gúnnyal kiált
A jövendő végre,
Ismeri a halált -
Hisz ő hozta létre. [3]

 


Michael Collins és Éamon de Valera

- Tűzszünet! Hallottátok? Tűzszünetet kértek az angolok!

- Micsoda? Mit beszélsz?

- Meghátráltak! Bejelentették a tűzszünetet!

Alig hittem a fülemnek. Hát lehet, hogy vége lesz ennek az egésznek? Nem lesz több öldöklés, rejtőzködés, konspirálás és félelem?

- Gyere Danny, igyál egy sört!

- Köszi!

Boldog beszélgetés, a söröskorsók koccanása, nevetés – mindent áthatott az öröm, a remény és a bizalom, a boldog várakozás.

Vettem a kalapomat.

- Okés srácok, bemegyek a Dáil-ba. Kíváncsi vagyok, hogyan alakulnak a dolgok!

*****

Ott azért már nem volt ennyire bizakodó és békés a légkör. Parázs vita alakult ki, főleg Michael és de Valera között.

- Miért nem te mész, Dev? Te vagy a politikus! Neked kéne menned! Én csak egy vidéki senki vagyok!

- Michael, úgy gondoljuk, te fogod vezetni a küldöttséget, te vagy erre a legrátermettebb ember…

- Ugyan Dev, ne csináld már ezt! Téged ismernek! Nekem csak a nevem tudják!

- Így van! Ez nagyon lényeges, hogy téged nem ism…

Mick a szavába vágott.

- Dev, a mindenségedet, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy gyilkosként tekintenek rám! Tízezer font vérdíjat tűztek ki a fejemre! Mit akarsz, áruld már el; hogy rögtön lecsukjanak, amint Londonba érek, netán ott a helyszínen agyonlőjenek?

- Nem támasztottak kifogást a jelenléted ellen. Tudomásul vették. Te mész Athurral, és kész!

- Hát ezt nem hiszem el… Van valami más okod is, Dev, amiért pont engem küldesz, ki vele, halljuk! Játssz nyílt lapokkal, Dev!

- Mint már mondtam, Michael, hidd el, te vagy erre a legalkalmasabb! Az első alkalom… az első alkalom a történelmünkben, hogy egyenlő felekként tárgyalhatunk az angol kormánnyal! És ennek te a részese leszel!

- Na köszönöm szépen, nem vágyom ilyen dicsőségre! Mit akarsz, fogjak kezet Churchillel?

- Igen… ha megegyeztek Michael, és hőn remélem, hogy ennek nem lesz akadálya… ha ügyesen csinálod.

- Ha ügyesen csinálom… és ha nem, akkor én leszek a bűnbak, ugye? Na jól van…

*****

A küldöttség négy hónap múlva tért vissza Londonból. Az újsághírek megelőzték őket, és hát nem lehet azt mondani, hogy az emberek kitörő örömmel fogadták az egyezményt – javarészt inkább kitörő dühvel.

A Dáil zengett az ordítozástól, a folyamatos kiabálás és asztalcsapkodás közben alig lehetett hallani a felszólalókat.

-Árulók! Hogy tehettétek ezt? Ki adott erre felhatalmazást? Talán csókolgassuk továbbra is a briteket? Veszítsük el az északi megyéket? Árulók!

Ilyesfajta megjegyzések röpködtek.

- Ostobák vagytok! Még mindig a háború kell? Nem lehetett mást tenni! Nem igaz, hogy nem értetek semmit, ennyire nem lehettek hülyék! Dev, maga nagyon jól tudta, hogy mit fognak követelni az angolok! Aljasság volt és gyávaság, hogy Micket küldte el tárgyalni maga helyett!

Üvöltözte a másik tábor.

Végigtekintettem az ádáz arcokon, láttam, ahogy rázzák egymás felé az ökleiket azok, akik pár hónapja még egymás nyakába borultak az örömtől. Mi lesz itt?

Arthur Griffith emelkedett szólásra.

- Csendet! Csendet! Uraim, uraim! – Eltartott vagy két percig, mire nagyjából mindenki elhallgatott. – Nem lehetett mást elérni, higgyék el nekem! Ez volt a feltétele az angol félnek, csoda, hogy ebbe belementek! Nem kell lemondanunk végleg a köztársaságról!

- Ez volt a célunk, a Köztársaság! – üvöltötte paprikavörösen a felindulástól Cathal Brugha. – És nem arról, hogy kettészakítsák az országot! Erre senki sem adott felhatalmazást! Ez árulás!

- Kit nevez maga árulónak, Cathal???

- Hogy kit? Tessék, itt van! Michael Collinst, ki mást!

- Áruló? Gondolja meg, miket beszél, Cathal! Michael nyerte meg a háborút az angolok ellen!

- Hah! Megnyerte a háborút? Nem igaz!

- Hadd kérjek szót, uraim! – emelkedett szólásra Mick. – Hadd szóljak én is a védelmemben valamit.

Hirtelen elcsendesedett a terem.

- Nem lettünk Köztársaság – most még nem. De megvan a lehetőségünk, az esélyünk, hogy először a történelemben békés módon vívjuk ki a teljes függetlenségünket! A másik alternatíva… a háború. Önök szerint milyen esélyünk lenne egy teljesen nyílt konfrontációban? Megmondom én: semmilyen!

Újra felzúdultak az elégedetlen hangok. Mick felemelte a kezét.

- Én csak egyet kérek… egyet szeretnék: védjük meg Írországot! Ezt együtt kell megtennünk.

Leült.

Tíz napon át tartott a vita, és a felek álláspontja fikarcnyit sem közeledett egymáshoz. Végül mindenki kifogyott már az érvekből.

A tizedik napon Éamon de Valera emelkedett fel. Azonnal csend lett.

- Akkor… szavazunk, uraim.

Negyedóra telt el a szavazócetlik összeszámolásával, és az ülés elnöke megköszörülte a torkát.

- A szavazás eredménye… 64 szavazattal 57 ellenében… az Egyezményt… elfogadták.

Azonnal felrobbant a terem. Az egyik fele boldogan kurjongatott és éljenzett, a másik fele pfujjolt és az öklét rázta.

Pár perc múlva Dev felemelkedett.

Nagyon féltem attól, hogy mi fog következni – Dev arca semmi jót nem ígért. Nem a botránytól féltem, az már amúgy is tartott vagy két hete. Valami sokkal, de sokkal rosszabbtól tartottam…

- Csak egy dolgot szeretnék mondani, hogy meghallja mindenki. Az Ír Köztársaságot az emberek választották, sorsáról is csak az emberek dönthetnek. Senkinek – ismétlem, senkinek – sem áll jogában az emberek döntését megmásítani.

- Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy én, és az engem támogató képviselők, tiltakozásul az egyezmény elfogadása ellen… ezennel elhagyjuk az üléstermet.

*****

Elkezdődött az, amitől annyira féltem, és amitől Mick is félt. A polgárháború. Az angolok dörzsölhetik a kezüket örömükben, gondolván, hogy majd mi szépen kiirtjuk egymást. Úristen, micsoda borzalom ez…

- Sean! Sean! De jó, hogy megtaláltalak végre, teljesen felszívódtál – robbant be a kocsma ajtaján Seumas. – De jó, hogy megvagy! – ismételte. – Na, akkor találjuk ki, hogyan vesszük fel a harcot, és…

- Én nem harcolok, Seumas.

- Micsoda? Mit mondtál? – kérdezte hitetlenkedve.

- Nincs semmi baja a fülednek, jól hallottad. Én ebben nem veszek részt. Kiszálltam.

- Mi az, hogy kiszállsz? Talán csak nem azt támogatod, hogy két részre szakadva maradjon az ország, hogy az angol királynak tegyünk esküt? Ezt nem mondhatod komolyan, Sean, ez… Átállsz az árulók olda…

- Ne merészelj engem árulónak nevezni! Hallod? Csak annyit mondtam, hogy kiszállok!

Döbbent arccal ült le velem szemben a padra.

- Jó, jó, ne haragudj, Sean. De szükségünk van rád, és nehezen hiszem, hogy te azokhoz pártolsz, akik…

- Én senkihez sem pártolok Seumas.

Megvakarta a fejét.

- Ezt hogy érted?

- Ide figyelj, Seumas… én nem tudom, hogy kinek van igaza, nem tudom, hogy kinek higgyek. Mindkét oldalban van valami, mindenkinek van igaza, de én nem tudom eldönteni, hogy kié a nagyobb igazság. Ha van olyan egyáltalán.

Ittam egy kortyot, mert kiszárad a szám, pedig alig mondtam pár mondatot.

- Harcoltam, küzdöttem. Öltem is, gyilkoltam. Közvetlen közelről lőttem szét Patterson őrmester fejét. Akkor nem éreztem semmi különöset, csak a hideg elégtételt, de azóta is sokszor eszembe jut, hogy könyörgött, ő is, meg a tizedes is. Tudom, hogy egy rohadt állat volt, aki százszor is megérdemelte a halált, de az háború volt, ő meg katona, és én is az voltam, csak a másik oldalon. És mégis… kísért az emléke.

- De ez milyen háború, Seumas? Milyen? Fogjak fegyvert a tulajdon testvéreim ellen? Lőjek a volt harcostársaimra? Emlékszem, mennyire fájt, amikor az angolok összevertek a házunkban és megkínoztak – szerinted mennyire fájna, ha mondjuk Chris golyója találna el? Vagy ha én ölnék meg valakit a mieink közül? Azt hogyan viselném el?

Seumas szólásra nyitotta a száját, de én felemeltem a kezem.

- Ne, Seaumas, ne akarj meggyőzni, mert nem fog sikerülni. Nem kívánhatod ezt tőlem. Elég volt a háborúból, és ez nem is az: ez a tulajdon véreink legyilkolása, semmi más! Ebben én nem veszek részt. Nem tehetem.

Csend. Seumas csak néz, és időnként pislog egyet.

- Soha nem fordulok ellenetek Seumas, hacsak nem kényszerítetek rá, de ez vonatkozik a másik oldalra is. Én most befejeztem.

Pár perc hallgatás után Seumas megszólalt.

- Együtt harcoltunk, és megértelek. Mások nem lennének ilyen megértők, de azt hiszem, érzem, és értem, miről beszélsz. Sokáig küzdöttem én is magamban, és ha nagyon nehezen is, de elköteleztem magam. Mick és Dev… annyira különböznek, hogy…

- Igen. Mick, a katona, és Dev, a politikus.

- Ez… jó… nagyon találó. Kicsit mintha felcserélték volna a szerepeket.

- Igen is, meg nem is – legalábbis így gondolom.

Pár perc csend múlva Seumas felállt.

- Hát akkor – nyújtotta a kezét – Isten veled. Vigyázz magadra.

- Te is Seumas.

Megöleltük egymást.

- No és mihez kezdesz?

- Mihez kezdhetnék… nem akarok itt maradni Dublinban. Hazamegyek. Ott talán béke van, és talán ki tudom azt várni, hogy az is legyen mindenhol. Úgyis rég láttam a húgaimat.

- Rendben van… akkor… sok szerencsét. Üdvözlöm az otthoniakat.

- Átadom.

*****

Nem akarok írni a polgárháborúról. Nem vettem részt benne végül, éppen elég volt az, amit olvastam vagy hallottam másoktól. Egykori kiképzőm és – azt hiszem, jó barátom - a nálam csak három évvel idősebb Seumas elesett Dublinban. Nem az angolok ölték meg, hanem tulajdon testvérei, az írek…

Mick is halott. Azt hittem valahol, mélyen magamban, hogy ő legyőzhetetlen. Corkban lőtték agyon egy orvtámadás során – pont olyan remekül szervezték meg, ahogyan ő is megszervezte az ilyen rajtaütéseket. Jó tanítványai voltak…

Azóta is tűnődöm a miérteken. Nem, nem azon, hogy miért nem álltam be végül, elegem volt a harcokból, és ahogyan azt megmondtam annak idején Seumasnak, nem akartam a saját véreim ellen harcolni.

Az a miért… mi oka lehetett, hogy Dev épp Micket küldte tárgyalni? Azt hiszem, Dev hiú volt, és féltette a hatalmát, félt Mick népszerűségétől.

Mick, a katona, és Dev, a politikus. Mindegyiknek megvolt a maga – nem kis – szerepe. Mindegyik nagy ember, és hiszem - mit hiszem! Tudom! – hogy mind a kettő jót akart. Csak az a jó… az nem mindig sül el jól…

A szívem mégis inkább Mickhez húz…

*****

Hirtelen egy vékony kis hang zökkentett ki.

- Szia bácsi! Miért sírsz? Miért vagy ilyen szomorú? Nézd, milyen szépen süt a nap!

Szöszke kislány állt előttem, olyan 7-8 éves. Mennyire emlékeztetett a kicsi Sineadra, a húgomra…

- Szervusz. Tudod… csak a barátaimról gondolkozom itt… akik meghaltak. Már régen.

- Mint Michael bácsi? Akinek itt van a sírja?

- Igen, mint Michael bácsi, bár ez nem sír… ez csak egy emlékmű. Tudod mi együtt… ööö… mi együtt… dolgoztunk.

Nem akartam egy kislánynak mondani a „harcoltunk” és az „öltünk” szavakat.

- De hát ő már nagyon régen meghalt… Apukám pénteken tett virágot ide. Én is itt voltam. De ha meghalt, akkor már jobb helyen van. Jó ember volt? Apukám azt mondja, hogy nagyon jó. Ha te ismerted, tudnod kell!

- Igen… remek ember volt, jó ember… hogy hívnak, kis tündér?

- Sinead. Sinead O’Donovan. Itt lakunk nem messze…

Szomorúan elmosolyodtam, mert eszembe jutott a húgom, akit már másfél évtizede nem láttam, mióta Amerikába ment.

- Sinead… szép név. Így hívják a húgomat… már nagyon rég nem láttam. Hasonlítasz rá…

Hirtelen odaszaladt hozzám, elővett egy kis zsebkendőt, és letörölte a könnyeimet az arcomról.

- A pap bácsi azt mondta a misén, hogy vigasztaljuk meg azokat, akik szomorúak. Te szomorú vagy. De már letöröltem az arcodat. Ugye már nem vagy szomorú?

Istenem, micsoda édes kis kölyök!

- Nem, már nem vagyok szomorú, Sinead. Köszönöm!

Még egyszer odajött és megölelt, arcocskáját odanyomta az enyémhez.

- Szia! – Kiáltotta búcsúzóul. – Most már mosolyogj!

Intettem neki. – Úgy lesz, Sinead! Köszönöm!

Lassan ideje indulnom… Nemsokára megy a vonat.

Sóhajtottam egyet.

- Hát akkor… Isten veled, Nagyfiú. [4] Nyugodj békében.  Mi emlékezni fogunk rád. Mindörökre.

Michael Collins emlékműve, Béal na Bláth



[1] Az ír Parlament neve.

[2] Ír lázadó dal az 1920-as évekből (részlet).

[3] W.B. Yeats: Halál (Death)

[4] Nagyfiú (Big Fellow). Így nevezték Michael Collinst harcostársai az IRA-ban.

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007