Köztudott, hogy anyanyelvünk az egyik legcsodálatosabb, legszínesebb és egyben az egyik legnehezebben elsajátítható nyelv a világon. Nem egy nyelvész, író – nem csak magyar – jelentette ki, hogy a magyar nyelv rendkívül alkalmas a különféle árnyalatok, pillanatnyi érzelmek kifejezésére, páratlanul gazdag szókincse és szinonimakészlete jóvoltából. Ezt a szókészletet, kifejezésmódot ápolni és védeni kell; hiszem és vallom, hogy nyelvünk a nemzeti kincs része.

Régebbi könyveket olvasgatva valóságos gyöngyszemeket találhatunk, gondoljunk csak Jókai Mór hihetetlenül gazdag életművére. Igen dicséretes, hogy nemrégiben újra kiadták regényeit, ám azt talán kevesen tudják, hogy Jókai műveihez külön szótár készült, amelyben az író által használt régies, vagy rég elfeledett szavak, kifejezések jelentését adják meg. Nagyra becsülöm ezt a kezdeményezést, támogatandónak, követendőnek tartom a példát; inkább írjunk egy-egy újra kiadandó, régebbi műhöz szómagyarázatot, szószedetet, semmint hogy leegyszerűsítsük, csúnyábban – és találóbban – mondva lealacsonyítsuk, lebutítsuk azt. Gondoljunk itt a nemrégiben nagy vihart kavart kezdeményezésre, amely sajnos meg is valósult, hogy egyes műveket adjuk közre leegyszerűsítve, mert az „túl bonyolult, túl nehézkes a diákok, a mai, modern olvasóközönség számára”. Szegény Gárdonyi Géza, szegény Jókai Mór! Vajon mit szólnának hozzá, hogy az Egri csillagokat, A kőszívű ember fiait „könnyített” formában olvassák majd a diákok? Alighanem forognak a sírjukban, s valahol örülök, hogy ezt a nyelvrontó, népbutító és minden ízében káros „remek ötletet” már nem érték meg… Mivel akarnak az „alkotók” spórolni? Az idővel, amit az olvasásra, szövegértésre fordítunk? Ennyi erővel akár szószedetet is készíthettek volna, semmivel nem emésztett volna fel több energiát…
Néhányan párhuzamot vonnak az idegen nyelv tanulása során alkalmazott egyszerűsített olvasmányokról. Tévedés! Nincs itt semmiféle párhuzam! Az egy dolog, hogy egy klasszikust adunk tanítványaink kezébe alap, álkezdő, közép, stb. szinten, idegen nyelven, és teljesen más, hogyha az anyanyelvű klasszikusokat egyszerűsítjük le… az előbbi az idegen nyelv tanulását szolgálja, az utóbbi szimpla butítás…

Azonban nem erről akartam írni, pusztán bevezetőnek szántam, és nem akarom becsapni a kedves olvasót a címmel!

Igazából a tájszavakról szeretnék írni. Csodálatos szókincsünket említettem már, most hadd hozzak csak egyetlen példát a magyar irodalom palettájáról: Wass Albertet. Az ő műveiben rengeteg olyan szó szerepel, aminek a jelentését nem ismeri az átlag olvasóközönség; részben mert elfeledett, idegen eredetű szavakról, részben mert csak egy bizonyos tájegységhez, társadalmi csoporthoz, foglalkozáshoz avagy egy bizonyos korszakhoz köthető szóról, kifejezésről van szó. Nekem külön örömöt adott az, hogy kerestem, időt és energiát szántam arra, hogy utánanézzek az olyan szavaknak, mint a turma, az észkas, a zsendice, a puliszka, a plájász, stb. szavak jelentésének, eredetének. Igen dicséretes Turcsányi Péter gyűjteményes munkája (Wass Albert élete és munkássága) amelyben külön fejezetet szánt a szavak magyarázatának.

Ezzel el is érkeztem oda, ahonnan elindultam.

Még itt, csonka Magyarország területén is találkoztam számos olyan nyelvi fordulattal, szóval, amit a mi környékünkön nem ismertek, vagy fordítva: mi, bakonyiak – veszprémi vagyok - ismertük, vagy teljesen más jelentésével használtuk. Nagy örömmel fogadtam minden új információt, új jelentést, új szót, és lehet, hogy furcsa, de ez egyfajta „hobby” a számomra.

Most a címhez híven, a hosszúra nyúlt bevezető után álljon itt egy csokorra való – sok esetben mókás – példa, egytől-egyig saját élmény.

Talán tizenhat éves lehettem, amikor is részt vettem egy ifjúsági vándortáborban, Baranya megyében. Szerettem ezeket a táborokat, szerencsére olyan vezetőink voltak, akik elsődleges feladatuknak tekintették a magyar kultúra, a hagyományok megismertetését, tiszteletét. Én meg rengeteg érdekes emberrel találkozhattam közben…
Azt hiszem, Almamellék környékén kolbászoltunk (Istenem, ez is olyan szó, hogy alig ismeri már valaki) valahol, és egy templomot kerestünk, amit le kellett rajzolni. Na persze nem találtuk, a jóféle cserjésben bolyongtunk, amikor megpillantottam egy 8-10 éves forma kisfiút (ránézésre kiköpött Regös Bendegúz volt). Megkérdeztem tőle, hogy hol találom azt a bizonyos templomot? A srác intett a kezével valamerre, s azt mondta:
- Ott a horhón túl van egy ösvény, azon köll végigmenni.
Horhó. Sose hallottam ezt a szót. Meg is kérdeztem:
- Hol menjünk át?
 A fiú ugyanarra intett:
- Hát ott a horhón menjenek, aztán onnan már látják a tornyot…
Már megint ez a horhó… emlékszem, iszonyú zavarban voltam a többi hetedikes-nyolcadikos diák között, mint gimnazista, akinek sejtelme sem volt, mi az a horhó… de nem volt mit tenni, megkérdeztem újra: micsodán menjünk át? Milyen horhón?
Na a srác itt már kissé türelmét vesztette látva nehézfejűségemet, és mutatta:
- Ott ni, a horhó, az a horhó, látja már???
És akkor megláttam.
Szóval a horhó nem más, mint egy kis medence, egy mélyedés, na azon kellett átmenni (jó sok kökénybokor volt ott) és miután keresztülverekedtük magunkat rajta, tényleg megláttuk a templomtornyot….

Győr. Ott töltöttem főiskolás éveimet, igaz, nincs messze Veszprémtől, de rengeteg emberrel találkoztam ott, akik az ország minden tájáról érkeztek…
Rögtön, alighogy odaértem, ért az első meglepetés.
Hova vezet egy derék, ifjú, a tizennyolcadik életévét betöltött „gólya” útja: hát a kocsmába… a főiskolától talán kétszáz méterre volt a Művész presszó. Hétvége volt, be is ültem kissé hűsölni – jó kis szeptember eleje volt, tiszta, nyári idő – és rendeltem, mikor jött a pincér hölgy: „Egy kávét és egy leót kérek”. A hölgy térült-fordult, s letette elém az eszpresszót és… egy vaníliás jégkrémet… hát, felében sikerült teljesíteni a kérésemet, én ugyanis leó alatt vörösboros kólára gondoltam…
Hogy mi a magyarázata a félreértésnek? Említettem, hogy veszprémi vagyok. Ezen a környéken a „leó” a vörösboros kóla, ám akkoriban még működött a nagy jégkrémgyár – éppen Veszprémben; talán páran emlékeznek még a „Helló, Leó” szlogenre, a tréfás reklámokra. A „Leó” elnevezést csak mi, veszprémiek ismertük; a más környékről érkezettek a vadász, vagy a VBK (vörösboros-kóla) néven ismerték ezt az italt.
Tehát kaptam egy fagyit és egy kávét… holott egy kávét és vörösboros kólát kértem… (a nagy melegre való tekintettel megettem a jégkrémet, persze, de biztos, ami biztos: rendeltem hozzá egy újabb „leót” – immár pontosan körülírva: vörösboros kólát szeretnék).

Ha az ember csak átutazik egy városon, falun, vagy akár tájegységen, kevés esélye van arra, hogy hasonló élményekben legyen része, ám ha huzamosabb ideig tartózkodunk egy-egy helyen, szinte biztos, hogy ráakadunk valamilyen gyöngyszemre. Győr ennek kimeríthetetlen tárháza volt.
Egyik jó barátommal, Szabival sétálgattunk valamerre, beszélgettünk, ő meg ropogtatott valamit, nem is figyeltem, amikor megkínált:
- Nem kérsz egy kis speciált?
Meghökkentem. Az meg mi a fene, kérdem.
- Hát speciál. Nem ettél még ilyet? – azzal felém nyújt egy zacskó nápolyit, azaz töltött ostyát.
Hamar magyarázatot kaptam arra, hogy a csokis, citromos krémmel töltött ostyát miért is nevezik arrafelé „speciálnak”: állítólag a Győri Keksz és Ostyagyár elődjének az alapítója,  Speciál Mátyás hozta Olaszországból a receptet, így kapta ez az édesség a nevét.

Még mindig Győr.
Meglehetősen goromba, téli időben állítottam be akkori barátnőmhöz, még a pulóver és a kabát alatt is vacogtam, ki is ültem Zsuzsa nénivel, barátnőm édesanyjával a konyhába kávézni egyet, hátha felengedek egy kicsit. Neki sem volt épp melege, s megjegyezte:
- Látom, Robikám, te is elállod a kabátot!
- Mit csinálok a kabáttal Zsuzsa néni? Elállom?
- Persze. Látom, fáztál, jól jön az ebben a vacak időben, nem?
Na, így már világos volt a dolog, tehát elállom a kabátot, az azt jelenti, hogy hideg időben örülök, hogy rajtam van.
Mi errefelé úgy mondanánk: Látom, el bírod viselni azt a kabátot!

A főiskolán N. Klára tanította a neveléselméletet, elég mérsékelt lelkesedéssel ültük végig az óráit, hiába no, volt egy fajta stílusa.
Az egyik órán azt a feladatot kaptuk, hogy találjunk ki valami egyszerű pedagógiai helyzetet, ami az órán előfordulhat, vagy merítsünk saját tapasztalatunkból, és elemezzük, adjuk elő, hogyan oldanánk meg.
Én voltam az egyik „kedvence”, hát persze, hogy engem kérdezett először.
Azzal kezdtem, hogy egy órán láttam, amint a harmadikos Lacika figyelés helyett a padra cirkál…
Éppen eddig jutottam, amikor lecsapott a szóra:
- Mi az, hogy a padra cirkált??? Mit csinált?
- Hát… cirkált a padra. Fogta a ceruzáját és összevissza rajzolgatott.
- Akkor nem cirkált, hanem firkált! A hadihajó, meg járőr az utcán, az cirkál!
- Jójó, tudom, de felénk így is mondják…
- Na ne mondja már! Hányan hallották ezt a kifejezést ebben az értelemben?
Rajtam kívül még négy veszprémi volt a csoportban, szép csendesen feltették a kezüket…

Már másodéves voltam, amikor elég sok felvidéki diák érkezett főiskolánkra tanulni. Volt köztük egy, bizonyos Gábor, aki olyan palócosan beszélt, hogy eleinte kukkot sem értettünk abból, amit mondani akart… nem is volt sokáig Gábor, hamar rajta ragadt a „Góbor” név, mert valahogy így ejtette ki… idővel hozzászoktam a beszédéhez, mert a szobatársam lett, de azért hónapok múlva is tudott meglepetést okozni.
Góbor állandóan üzletelt: Szlovákiából hozott csokit, ceruzát, nagyalakú füzeteket; jól járt vele mindenki, ő keresett rajta, mi meg harmad, vagy fele áron vehettük meg a dolgokat.
Góbor éppen „üzleti körúton” járt a kollégiumban, amikor összeakadt velem:
- Szia Robi! Kő pófüm?
- Mi bajod van neked???
- Pófüm… kő pófüm? Szagold meg! – és dugta az orrom alá a dezodort.
Aha, esett le a tantusz, tehát parfüm – nem elég, hogy „pófümnek” mondta, de nem is parfüm volt, hanem sima, hajtógázos dezodor…
Más alkalommal igen izgatottan rontott be a szobámba.
- Ván hájtásid?
Nézek rá nagy bután.
- Mim van nekem?
- Hájtásid, hájtásid… fontos lenne!
Nem lettem okosabb.
- Ööö…hát nem tudom… lehet.
- Hülye vágy! – intett dühösen, és továbbrohant.
Később tudtam meg, hogy a barátnőjéhez kellett elsietnie valamiért kocsival, vagyis a „hájtási” az nem volt más, mint a „hajtási engedély”, azaz a jogosítvány…

Szombathelyen is jártam főiskolára, ott akadt meg a szemem a boltajtókon díszelgő feliratra: „Kérjük az ajtót betenni!”
Betenni? Hova tegyem be… miért, kivették valahonnan?
Persze rájöttem rögtön: betenni az ajtót Szombathelyen annyit tesz, mint becsukni.

A leót már említettem, de az ételeknek, italoknak nagyon sok elnevezése van, és persze az emberfiának fogalma sincs arról – honnan is lenne – hogy 200 kilométerrel arrébb hogyan nevezik kedvenc fogását…
Nagyon szeretem a tócsit – vagyis a reszelt krumpliból, lisztből, tejfölből és sóból készült, olajban kisütött lepényt; némileg emlékeztet a svájciak röstijére.
Na, ennek az ételnek ezer meg egy neve létezik.
Nagyon kellemes meglepetés ért Galyatetőn, a feleségemmel jártunk arra a nászutunkon, egy jó kis túra után megéheztünk, hát beültünk egy kis borozó kinti padjaira és megnéztük a választékot, ahol azonnal megláttuk a tócsit, de nem ám egy név alatt! A tulajdonos úgy látszik tudta, hogy elég közkedvelt étel ez ahhoz, hogy jól fogyjon, ám nem árt, ha a vendégek tudják mit is kérnek, hát kiírta az összes általa ismert nevét: tócsi, tócsni, cicege, macok, rösztike, lapcsánka, lepcsánka, berét, krumplispacsa …

Se szeri, se száma a hasonlóaknak; százával, ezrével lehetne összegyűjteni az ilyen kis anekdotákat.
A lényeg az, hogy ne feledjük, milyen csodálatos is a mi nyelvünk, milyen sokszínű és gazdag a szókincsünk – eleve ez a szó, hogy szókincs is csodálatos önmagában, nem is tudom, van-e más nyelv a miénken kívül, amely hasonló módon nevezte el kifejezéstárát.
Célom ezzel az írással nem volt más, mint az, hogy apró belepillantást tegyek lehetővé nyelvünk változatosságába, és persze az, hogy emellett szórakoztassam is az olvasót: remélem, mindegyik teljesült!