 | | | 2025. július 15. kedd, Henrik, Roland napja. Kalendárium | 
Kovács János István /1921-2013/
Varga Csaba /1945-2012/
Mácz István /1934-2024/
| | George Sandot nem hívták se George-nak, se Sandnak. Férfineve ellenére nő volt. Egy idoben a legolvasottabb, leghíresebb, sot leghírhedtebb regényíró volt egész Európában. Romantikus, olykor vadromantikus történetekkel szórakoztatta, egyszerre lelkesítette és botránkoztatta olvasóit, kritikusait, még az államférfiakat is. Hiszen eloharcosa volt a nok egyenjogúságának, küzdött a szerelem szabadságáért, ünnepelte a munka hoseit, hangos szót emelt az elnyomottak, az üldözöttek, a nyomorgók érdekében. A korai feministáknak ugyanolyan irodalmi példaképe volt, mint a korai szocialistáknak....
| | Akik járatosak a magyar irodalom század eleji történetében, általában azt vallják, hogy A zöldköves gyűrű a legjobb magyar regények egyike. Ez a harmincesztendős korában meghalt fiatalember, aki előbb Kolozsvárott földrajz-történelem szakos tanárnak készült, majd Nagyváradon újságíró lett, és már közben tizenkilenc éves korában elnyerte egy történelmi regénypályázat első díját, huszonegy éves korától kezdve a budapesti újságok és folyóiratok legnépszerűbb szerzői közé tartozott, akinek novelláit ugyanolyan szívesen közölte a haladó Nyugat, a mérsékelten liberális-demokrata Pesti Napló és a szociáldemokrata Népszava. Mindenkihez tartozására mi sem jellemzőbb, mint hogy egyik regényét folytatásokban a katolikus egyházi érdekeltségű Élet, egy másikat a zsidó hitközség lapja, az Egyenlőség közölte....
| | Emily a yorkshire-i Thorntonban született Patrick Brontë és Maria Branwell ötödik gyermekeként (a hat közül). 1820-ban a család Haworth-ba költözött, ahol édesapja káplán lett. Ebben a környezetben mutatkozott meg igazán tehetsége az irodalomhoz. Gyermekkorában, édesanyja halála után, a három nővér - Charlotte, Emily, Anne - és fiútestvérük, Branwell képzeletbeli birodalmakat találtak ki (Angria, Gondal, Gaaldine) és történeteket írtak hozzájuk. 1837 októberében Emily nevelőnőként kezdett dolgozni Miss Patchett női akadémián Law Hill Hall-ban, Halifax közelében. 1842 februárjától Charlotte-tal egy magániskolába járt Brüsszelbe, majd iskolát nyitottak az otthonukban, ám nem voltak tanulóik. ... | | Régi nemesi család sarja, apja Sáros vármegye alispánja, majd főispánja, aki támogatta Szinyei Merse Pál festőszándékát. 1864-ben beíratta a müncheni akadémiára, ahol Strähuber, Anschütz, majd Wagner Sándor voltak mesterei, de hamar kapcsolatba került a kiváló pedagógus Pilotyval is, akinek 1868-ban növendéke lett. Mestereitől azonban csak a biztos rajztudást, a szerkesztés szabályait tanulta meg, az akadémikus formanyelvet sohasem vette át.
Már fiatalkori műveiben is megmutatkozott közvetlensége, művészetének egyéni hangja, koloritgazdagsága. Pilotynál együtt tanult Leibllel, s a müncheni tárlatokon találkozott Courbet műveivel. 1872-ben Böcklinnel kötött barátsága is a színek gazdagsága felé vonzotta. Egyéni formanyelve már 1869-ben kibontakozott a magyar plein air festészet első remekeiként napvilágot látó Ruhaszárítás és Hinta c. levegőjárta, friss vázlatában (mindkettő a Magyar Nemzeti Galériában). ... | | Az opera első nevezetes reformátora: abban a korban működött, amikor e műfaj - öncélú virtuóz áriák merő sorozatává válva - már feladta eredeti rendeltetését, a drámai kifejezést. Gluck, német születésű létére cseh és olasz zenei kiképzésben részesült (Milánóban Sammartini növendéke volt), és pályafutása is nemzetközi jelentőségű. Számottevő európai operasikerei után Bécsben volt udvari karmester, 1774-79 között a párizsi Nagyopera mutatta be operáit. Utolsó éveit Bécsben töltötte. Zenéjében sikerült megragadnia az antik dráma fenségének, hősei nemes jellemének meggyőző kifejezését. ...
| | Mint az első idők sok szentjéről, Tamásról is csak néhány vonást őrzött meg számunkra a hagyomány. Alakja úgy áll előttünk, mintha valami régi festmény volna: ha a festő nem írta volna fölé a nevét, vagy nem festett volna rá egy szalagot, amiről leolvasható a kiléte, nem tudnánk megállapítani, kit ábrázol, annyira általánosak a vonások. Bizonyos mértékig így van ez minden szent esetében, aminek az az oka, hogy nem annyira a személyük a fontos, mint inkább az, amit az életük mutat nekünk, s amit az Egyház a szentté avatásukkal és az ünnepükkel elénk akar állítani. ... | |
"... Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, -mint fentebb mondottuk- nagyon sok idő múltán Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Scitianak, aki feleségül vette Dentumogyerben Önedbélia vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta... ...Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből patak fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak -ami latinul annyi mint szent-, mivel az ö ivadékaiból szent királyok és vezérek voltak születendők..." ... | | "Minden idők legnagyobb norvég írója az 1920-ban irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Knut Hamsun, az impresszionista próza első számú mestere. Fő művét, egyben legismertebb alkotását találjuk ebben a kötetben. Az őserőt sugárzó remekmű az emberi fennmaradás és megélhetés lehetőségeit vizsgálja. A regény az ugart feltörő, otthont és családot teremtő paraszt házaspár kemény emberségének, büszke tragikumának történetét mutatja be. A lebilincselő elbeszélés kortól, politikától, minden befolyástól mentes és független, örök időkre szóló érvényes példát ad az emberi megmaradás, méltóság, a lehetséges kiteljesedés, az emberhez egyedül méltó élet lehetőségéről." ... | | | | Beküldés Kedves Látogató! Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk! | | | | Beállítás Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva. | | |
 |
Útmutató | | Most újból kicsit más tollaival ékeskedem, akár a nem oly régen publikált Gozsdu Elek, vagy Katona József szerelmeslevelének közreadásával. Legtöbbször - mondhatni: kivétel nélkül - a saját gondolataimat fűztem mondatokká és vettem a bátorságot, hogy azokat megosszam az Olvasóval. Most nem így lesz: itt feleslegesek az én matt, olcsó és mélyen lehajtott fejű szavaim, hiszen itt tündöklik Kosztolányi Dezső több mint nyolcvan éve leírt „Káté” című esszéje, - és ma épp annyira aktuális, mint születése idején volt. Vagy még annál is jobban...?! Régi-régi vesszőparipám, hogy nem az a költészet, ami nem ér ki a lap széléig a könyvben. Kosztolányi Dezső ebben az esszében mindazt elmondja, amit én érzek. Számomra útjelző fény minden sor, minden gondolat. Nem kellenek mellé mankó-mondatok, suta magyarázatok. Sok éve vagyok újságíró, és cseppet sem véletlen, hogy egyik legnagyobb példaképem - az újságíró, költő, író - Kosztolányi Dezső. Kedvenc esszé-gyűjteményemből ide másolom - elejétől a végéig - azt a cikkét, amit ennél jobban megírni lehetetlenség.
„Ha valaki érez valamit, és ezt kimondja, az még nem vers. Ha valaki történetek sodrába kerül, és ezt elbeszéli, ez még nem regény. Ha valaki emberek, gondolatok küzdelmét látja, és azt jelenetekbe foglalja, az még nem dráma.
Hogy keletkezik a vers, regény, dráma? Úgy, hogy élményeinkből valamit hangsúlyozunk, valamit kiválasztunk, valamit magasba emelünk. Valamit megtartunk, valamit kihagyunk. Rész, kis rész, beszélj az egész helyett, beszélj az egész élet, beszélj az egész világ helyett. De mit tartunk meg? Mit hagyunk ki? Ebben van a költészet ősi kérdése. A nagyok ezt tudták, már régen. Egyiptomban, Görögországban. Költő, tartsd meg a fontosat, hagyd ki a nem fontosat.
De mi a fontos? Az, ami látszik, vagy az, amit látok? A lámpáról kell beszélnem. Azt mondom, hogy magas, zöld ernyős, porcelán. Azt mondom, hogy sikolt, hosszú tűket szúr a szemembe. Mind a két esetben igazam van. Mert két lámpa van. Az egyik kívülem. A másik bennem. Két világ is van. Az egyik kívülem. A másik bennem. Mindig e két pont között ingadozott a költészet, e két part között hullámzott szeszélyesen és határozatlanul, nem fejlődött az egyikről a másik felé, hanem alkalmazkodott az ember idegrendszeréhez, amint kívánta. Idő múltán a művészi ingerek nem hatnak többé, elkopnak, halottak. Akkor jöjjön az új, mely szintén régi.
Az, ami látszik, a klasszicizmus. Tárgyak között az ember. Hideg, de nem érzéketlen. Menekülése a láznak a nyugalom felé, a rohanó-elmúlónak a biztos felé, a korlátlannak a korlát felé, hogy belefogóddzék. Nem igaz, hogy utánoz, vagy másol. A realizmus, naturalizmus, verizmus sem tette ezt, csak stilizálta – őrjöngő képzelettel – azt, ami látszik. Ami van, azt nem is lehet változtatás nélkül papírra tenni.
Az, amit látok, a romanticizmus. Emberek között a tárgy. Forró, cikázó, én. Távolban a valóság. Impresszionizmus, impresszió, benyomás, a világ képe, szaggatott vetület énbennem. Szimbolizmus, jelkép-költészet, jelkép, valami, ami jelentős, egy, és mégis sokat jelentő, a sok hiábavaló érzés, történet, küzdelem nélkül. Expresszionizmus, ez kifelé, kifelé törekedni innen belülről, kifelé nyomulni, kifelé énbelőlem, világ, melyet az én képemre és hasonlatosságomra teremtek. Nem én vagyok a te tükröd, hanem te légy az én tükröm, világ.
Mindegyik művészi forma őriz halhatatlan alkotásokat. De ne tagadjuk, a megszokott formák kattogása már fáraszt bennünket: nem él az, ami a múltban még élt. Hogy milyen holtpontra jutottunk, hogy milyen az emberiség idegállapota, semmi sem bizonyítja jobban, mint ez: nincs ma az egész földkerekségnek egyetlen apostoli látnoka, egyetlen vezető írója sem. (Ibsenre, Tolsztojra gondolok.) Minden keresés, minden kísérlet jogosult, mely ismét összekapcsol bennünket az eleven művészettel. Áldott az, aki az újat hozza. Azt az újat, mely régi, de mi újnak látjuk.”
Pesti Hírlap, 1925. február 22.
*
…valahogy így kell ezt látni, és valahogy így kellene ezt megírni. És befogadni, elfogadni, megfogadni. De mi maradt elmondatlanul Kosztolányi Dezső után…? A káté – vagyis a katekizmus – görög-latin szó, valamely tan, főleg a vallás legfőbb tételeinek kifejtése kérdés-felelet formájában. Kosztolányi kiterjesztette kátéját a világ minden kis rezdülésére. …és mindegyikre megfelelt – saját magának. Mindezt úgy, hogy én leszek gazdagabb és több tőle. Ha ezt végiggondolom, döbbenet van bennem - szent döbbenet, és újra előveszem ezt a kötetet. Ezredjére is. A művészet bonyolult és elvont dolgairól érzékletesen, egyszerűen, természetesen beszél. Az irodalmi alkotásban a szépséget, a káprázatot, a véges dolgok végtelen visszfényét keresi. Nincsen egyértelműen meghatározható esztétikai rendszere: egyetlen normája a szépség, a rejtélyes, a gyakran megfoghatatlan szépség; elgyönyörködik egy-egy szóban, kifejezésben, elámul a rím, a ritmus, egy-egy mondatfűzés, a forma bámulatos kifejezőerején, azon, hogy a műből az igazság szépségbe öltözötten szól az olvasóhoz. Mit is mondhatnék még…? Hiszen ezen írásom elején megígértem, hogy nem fűzök (kivételesen) semmiféle szegényes kommentárt ehhez a kis remekműhöz. Nem álltam a szavam, pár gondolat azért csak kikívánkozott. Az ámulat szavai. De változatlanul, és most is vallom: én Kosztolányi Dezső gondolatain, versein, sorain, meglátásain mindig, de mindig elámulok. Újra és újra. Megunhatatlanul.
 |
| | | | | Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást! | | |
|
|  | |
Könyvajánló | | |  | |